Drága szájbertársak!

Tegnap estig meg voltam győződve arról, hogy a diákmunka nem nyújthat olyan pozitív életre szóló élményt, mely szívemet megdobogtatja, kifacsarja, a véremet felpezsdíti, fülemet és szememet gyönyörködteti, lelkemet és fantáziámat szárnyra kelti.

Diákmunka-közvetítőm értesített, hogy lesz egy ruhatáros meló a Bartók Teremben, a szimfónikus zenekar hatodik előadása kapcsán. Örültem a lehetőségnek, mivel az utóbbi években komolyzenét sajnos csak saját CD-ről hallgathattam. Pedig nagyon hiányzott a zeneiskola, ahol kilenc évig tanulhattam zongorázni, sok egyéb más mellett. Illetve általános- és középiskolás tanulmányaim során lehetett operába, színházba, hasonló kultúrhelyekre járni. Egyébként zenei-minőség-mindenevő vagyok.

Tehát gondolkodás nélkül mondtam igent a munkára, remélve, hogy a ruhatárban is élvezhetem az előadást.

Este 18.30kor volt a gyülekező az épület előtt. Bent elmagyarázták az épület, illetve a nézőtér elhelyezkedését. Két-két emberre a nézőtéren volt szükség, hogy aki igényli, annak "mutassunk utat". Két ember földszint, két ember karzat. Többiek ruhatár. Mintha áramütést kaptam volna, úgy sercegett végig bennem, hogy "ÉN! ÉN! ÉN AKAROK A NÉZŐTÉREN LENNI! LÁTNI AKAROM AZ ELŐADÁST!"

Nos ez a gondolatsor az arcomon persze sokkal visszafogottabban suhant át. Mindenesetre - a karzaton végeztem. Kaptunk egy fehér pólót, ami teljesen romba döntötte, mondhatni lealacsonyította az est színvonalát, ezenkívül a sajátunkat is. Ezáltal értelmét vesztette a megfelelő öltözet. Ennyi erővel akár tesco-s pólóban is állhattunk volna, "Segíthetek?" felirattal...

Az előadás kezdete előtt kb. fél órával kezdtek szállingózni az emberek bérletes, illetve egyestés helyeikre. Többnyire kedves, mogorva idős házaspárok, sznob középkorúak, kultúráltan romantizáló szerelmesek, büntetettnek érző gyerekek, öntelt osztrákok kíváncsiskodtak a terembe. Nem állíthatnám, hogy jóindulattal fogadták "ajtónállásunkat", de akadt, aki szívesen vette segítségünket. Történt néhány ravasz és jól kifundált kompromisszumkötés is, miszerint egyes esetekben a jegy a földszintre szólt, de magaslati - karzati - levegőt kívánva, itt szeretne helyetfoglalni. Türelem helyet terem.

Az előadás 19.30kor elkezdődött. Az ajtót becsuktam, leülni nem tudtam és lélegzet visszafojtva vártam az átalakulást, a csodát.

A zenekar a helyén, karmester (Alpaslan Ertüngealp) besétál, miután hallja, jobban mondva nem hallja a szükséges hangolást. Taps.

Első csodatételként Haydn: V. A-dúr szimfónia első akkordjai töltötték ki a termet. Számomra itt már megszűnt a külvilág. Mintha kinyitották volna befőttes üvegem tetejét. Először is hatalmas oxigéndózist véltem kapni. Aztán mosoly szaladt át az arcomon. Végre! Levegő!

Könnyed, üdítő, főleg vonós műről van szó, könnyen emészthető zenei csodáról tett tanúbizonyságot a vonósok, fúvósok együttese.

A következő lélekadagot R. Strauss: Don Juan szimfónikus költeménye biztosította, fantasztikus zenészek vonóján, tüdején, erején keresztül. Ekkor Molnár András tenor hangnemű operaénekes működött közre, német nyelven. Ez a rész nem volt olyan érzéspezsdítően magával ragadó, viszont magasan az élvezet bűvkörébe tartozott.

Ezután szünet következett, legalábbis erre kényszerített a kigyulladó lámpák vakító fénye, a zenekar mozgolódása, mely visszarántott a valóságba. A kedves közönség olyan kérdésekkel haladt kifelé a fülledtté vált teremből, hogy "van légkondi?" "Be van kapcsolva?" " Mikor készült az épület?". Fájdalom és restellem, de nem tudtam elget tenni a kérdéseknek. Álmatlanságuk száradjon lelkemen...

Szünet után már a lépcsőre ültetett egy főszervező-megbízó, R. Strauss: Rózsalovag szvitje csendült fel a helységben, majd Zenekari dalok.

Elszálltam, messze-messze, magával ragadott, agyam kitisztult, csupa zene volt mindenem! Nem tudom leírni, megfogalmazni ezt az élményt, pedig szerencsére nem először éltem át.

A vonósok hullámos-búgó sírása, élő tücskökként ciripelve, a fafúvósok kitartó közbeszólása a rigóként éneklő fuvolákkal, mögöttük a büszke és idealista rézfúvósokkal, az ütősök parancsoló dinamizmusával, egy kis triangulummal lágyítva. És ó azok a hárfák! Tündérként libbentették szárnyaikat, szoknyájukat, csupa békét, szeretet és jót szórva szét csillámporként.

Meglepő módon az üstdobok mögött egy karakán hölgy állt, az ő keze alatt hullámzott-füstölt az "üst".

De sajnos ennek sok jónak is vége lett. Nehezen, de reagáltam nem választott (vagy rosszul!) világom jelenlétére, mely kegyetlen módon törte össze ezt az apró üvegvilágot. Vajon milyen védőanyag kell ahhoz, hogy törhetetlenné váljon. Részben ugyan az, de jó lenne tovább élvezni élőben...

Bensőmben harmóniával, abszolút békével és boldogsággal léptem ki a sötéten csillagos ég alá. BÁRMI történhetett volna azon az estén, nem árthatott. Régen éreztem magam ilyen kiegyensúlyozottan boldognak két órán keresztül zavartalanul és folyamatosan.

Felemelő érzés! Csak ajánlani tudom. Magát a ZENÉT. Óriási ajándék Istentől Embernek. Csak köszönettel és hálával tartozom érte. Istennek, Embernek, Verébnek.

Köszönöm!

Jó éjszakát.

Anne, e-vel