Váratlan utazás

Egyszer arra járhatnál, egyszer rám találhatnál, s akkor belém eshetnél, s rögtön el is vihetnél, vagy inkább ott maradhatnál. Nálam bekuckózhatnál. Simán átölelhetnél, s csak hallgatnál és kérdeznél.

Egyszer megszoríthatnál, aztán megsimíthatnál, egyszer összehajthatnál, aztán szétbogózhatnál, egyszer megpörgethetnél. Aztán le is fékeznél. Egyszer be is zárhatnál, egyszer kiengedhetnél.

Egyszer rám hajolhatnál, s akkor nagyon kívánnál, s én meg ott feküdhetnék, kicsit nagyon remegnék. Egyszer elkergethetnél. Aztán sírva kérhetnél, aztán átölelhetnél, s hagynám kiengesztelnél.

Egyszer megrepíthetnél, széllel szembeengednél, aztán szépen leszednél, magad mellé fektetnél, aztán megdicsérhetnél. Büszkén körbenézhetnél. S a végén összeszedhetnél, és egy Bambit fizetnél.

Egyszer megviccelhetnél, mintha nem is szeretnél, aztán átölelhetnél, ronda vicc volt - röhögjél! Egyszer szét is kaphatnál. Aztán összerakhatnál. Egyszer zsebre vághatnál, egyszer kigombolhatnál.

Egyszer zongorázhatnál, s hozzá áriázhatnál, egy-két dalt komponálnál, rólam áradozhatnál. Aztán elnémulhatnál. S kérdőn rám pillanthatnál, egy kis tapsra várhatnál - várhatnál, várhatnál!

Egyszer megfürdethetnél, aztán megtörölhetnél, aztán megfésülhetnél, aztán ki is festhetnél, egyszer megrajzolhatnál. Aztán kiszínezhetnél. Egyszer megszépítgetnél - akkor nagyon szeretnél.

Egyszer úgy kopoghatnál, mintha nem is te volnál, s akkor nagyot nevetnél, mintha mégis te lennél, egyszer eljegyezhetnél. Gyémántgyűrűt vehetnél. S akkor úgy is tehetnél, mintha tényleg léteznél.

Egy fáradt, péntek estén, érzelmileg, fizikailag citromként kifacsarva úgy döntöttem, megnézem a Szenvedélyek viharában című drámát. 

Rossz szokásom, hogy egyébként is depresszióra hajlamos lelkemet még jobban ostorozzam. Időnként kell egy kis önsanyargatás. Ha a koplalás már nem megy, jöhet a lelki terror. Most ezt a filmet választottam. Nagyjából századszorra.

Több okból az egyik legkedvesebb filmem. A fő ok Tristan. A Brad Pitt által megszemélyesített főhős. Ez a színésznek az egyik legjellemzőbb alakítása. A legtöbb filmjében ilyen férfit alakít. A mindig nyughatatlan, vad, szenvedélyes, igazságszerető és -osztó, önfejű, odaadó. De valahogy ebben a filmben összpontosul a legtöbb ezen tulajdonsága. Az életben is ilyennek tudom elképzelni. Talán nem most, amikor már igencsak népes családja van. Nem szabad kihagynom a másik színészfavoritomat, a szerelmemet, Anthony Hopkins-t.

Brad Pitt a nyilas jegyében született, ahogy jómagam is. Miként az apám is. Most már tisztán látok néhány azonosságot, mely kissé megijeszt. A filmbeli Tristan, aki öccse haláláért magát teszi felelőssé, nyughatatlanná válik. Öccse menyasszonyát szeretné próbára tenni, de az indián mesélő szerint a medve morgása a lelkében egyre hívja. Így útra kel. A nő teljes lelkéből szereti őt, próbálja marasztalni, megkérdezi, hogy akkor is elmenne-e, ha gyerekük lenne. Mire a válasz: igen. Békétlen lelkét a lehető legmesszebbre viszi. A nő megígéri, hogy élete végéig várni fog rá. Örökké. 

Ugyan! Amikor ezt a szót a szerelmesek használják, általában fogalmuk sincs az idő fogalmáról. Semmi sem tart örökké. Tristan is tudta ezt, meg is írta, hogy köztük minden meghalt. A nő persze összeroppant. Tristan még jó ideig küzdött a "medvéjével". De bátyja megmentette a nőt, elvitte a háztól.

Míg egy nap csodálatos ménescsapat dübörög a birtok felé. A medve elhallgatott. Az apa megöregedett - Isabelle kettő pedig csodaszép nővé érett. Mikor Tristan útnak indult, még kislányka volt, a birtok indiáncselédjének lányaként.

Tristan feleségül is veszi őt, három gyermekük születik, viszont Alfréd felesége, Susan gyermektelen marad. 

Szóval csupa szenvedély, szerelem, dráma, tragédia szívszaggató egyvelege.

Azt gondolom, hogy a Tristan-féléknek valójában nem való család. Ez talán csúnyán hangzik, de vannak olyan típusú emberek, akik egyszerűen nem alkalmasak vigyázni a családjukra. Ahogy sajnos apám sem. Tristan sem. Talán én sem. Nem tudom, de itt vagyok maholnap 30 évesen és a családalapításra egyre kevesebb esélyt látok. Talán apám lelkében is egy medve lakott.

Az igazságérzet medvéje. Hogy a világ régen is, most is igazságtalan, képmutató és eltapossa azokat, akik nem állnak a sorba. Apám is ilyen. Tristan is. Én is.

Nincs számukra hely az ún. társadalomban. Nincs megértő kéz, kapaszkodó. Lelkében elsüllyedt, bizonyos értelemben kitaszított emberek, akik nagyon-nagyon szeretnek, de sosem lehetnek boldogok. Apám sem, Tristan sem, én sem.

Egész gyerekkoromban apám viharait próbáltam átvészelni, ha pedig "rossz" voltam, akkor azt hallottam, hogy "olyan vagy, mint az apád". Gyűlöltem őt, haragudtam rá. Aztán egy idő után kezdtem megbékélni. Pontosabban nem csak feketén és fehéren látni. Rájöttem, hogy ő egyszerűen ilyen. El kell őt fogadnom. Eddigi életem során ő volt a legkitartóbb férfi, aki sosem adta fel, hogy szóba ne álljak vele. Igaz, hogy éppolyan hűtlen és kegyetlen is volt velem. Sosem tudtam neki megfelelni. De nem is vett részt az életemben. A telefon másik oldalán bölcs és bizalomgerjesztő volt, de ha szükségem lett volna rá, elpárolgott, megfutamodott. Rengetegszer becsapott, kihasznált. Mégis van az a bizonyos kötelék, amit nem tudok szétszakítani.

Már régen nem él velünk, de mindig a közelünkben van. Egyre ritkábban és akkor is rövid időre, de találkozunk. Ő semmit sem változik, csak öregszik, egyre fásultabb. De én, én változom. Talán én is öregszem és emiatt van. Emiatt van, hogy néha nagyon hiányzik. Annyira szeretném szorosan átölelni és azt mondani neki, hogy szeretlek apa. Soha életemben nem tettem meg. Mégsem vagyok rá képes. Egy lépés, egy hajszál, valami mindig visszatart. Csak állunk egymással szemben, senki nem tud értelmeset mondani a másiknak, aztán ő mondogatja, hogy szeret, hiányzom stb, de nekem nem megy. Aztán arcon csókol és bozontos, őszes hajával, nagy kabátjával, magas termetével, olcsó szatyrával hátat fordít és elindul. Álmomban ilyenkor sötét van és ennél a résznél én utánafutok. Futok, futok, de most már késő. Soha nem érem utol.

Anne, e-vel

Ki megvigasztaltad a testem, áldott legyen a te neved. Hazug voltál, hiú, hitetlen? Vakmerőbb, mint a képzelet! Hová hullsz? Én meszes közönybe. Nincs áhítat már nélküled. Csak nemléted fekete szörnye, és kábulat és szédület. És csönd. Irgalmatlan magányom többé már meg nem osztja más. Vár végső szégyenem: halálom. S nincs nélküled feltámadás

Immár aligha változom meg: minden vonásom végleges. Mi eddig eszmém s mámorom lett, eztán sorsom törvénye lesz. Aláaknázott terepen lépkedek feszes nyugalomban. Dühöm csak jelentéktelen legyek dünnyögésére robban: a folytonos életveszély morajától szemem se rebben; minden reményem benned él, halálomnál véglegesebben.

Mióta szeretlek, eszméletem

minden percében rád emlékezem,

álmomban is te őrzöl meg talán,

rólad tudósít munka és magány,

veled lep meg hajnalom, alkonyom,

s hozzád megyek, ha tőled távozom.

Nincs itt más lehetőség:

lélek-fogytig a hűség

szálai két szeretetnek

végképp összeszövettek...

I'll be back - ahogy Arnold bácsi mondta. 

Szóval - felvéve az elejtett, majd elveszített fonalat - egy évvel ezelőtti vázlataimat, idézeteimet átnézve, méltán tükrözik Rose akkori gondolatvilágát. Éppen ezért, szinte szerkesztés nélkül közlöm.

A múlt talán egy horgony, amely visszahúz. Talán el kell engedned azt, aki voltál, hogy azzá válj, amivé leszel.

Talán ez egy hülye közhely, amit ki tudja, hol olvasott. Akkoriban a múlt Rose-nak tényleg egy horgony volt, amibe belekapaszkodhatott a víz alatt. A horgony visszahúzta, még egyszer utoljára, hogy aztán elengedje - örökre.Tudta, hogy mit jelent, ha a horgonyba belekapaszkodik, tudta, az egész film lepergett a fejében, mielőtt engedte, hogy a felszínre húzza. Tisztában volt vele, számolnia kellett azzal, hogy nem lesz happy end. Hogy megint letörnek egy darabot a szívéből. De mégis, levegőre volt szüksége. Éppen röhejes módon verték át, úgy érezte, végleg megfullad. Levegőre volt szüksége. Akkor jött a horgony. Gyors fejszámolás és Rose úgy döntött, vállalja a szomorú következmények ellenére is. Csak ő mentheti meg. Egy év reményteli boldog pillanathalmaz volt az ajándék. A szomorú következmények egyike, hogy bizonyos dolgok örökre beleégtek az agyába. Hiába küzd ellenük.

Ha „könnyekig meghatódsz” valamilyen szenvedés láttán, ha nagyon erősen ver a szíved egy bizonyos személy társaságában, az nem szeretet, az érzelmi felindulás.

Ha „megkap” valakinek a nyugodt ereje vagy bájossága, ha elbűvölten „átengeded magad”, az nem szeretet, hanem önmagad kiszolgáltatása. 

Ha elveszted a fejed egy nő szépsége láttán és bámulod, hogy gyönyörködj benne, ha valakinek az eszét nagyra becsülöd és keresed a vele való társalgás örömét, az nem szeretet, hanem csodálat.
Ha minden erődből el akarsz nyerni egy tekintetet, egy becézést, ha mindenre kész vagy, csakhogy karjaidba vehesd és birtokold a testét, az nem szeretet, hanem mohó vágyad, amely érzékiségből fakad.

A szeretet
nem azt jelenti, hogy a másik hatással van rád,
nem a másik iránti érzelmi vonzódás,
nem önmagunk átengedése a másiknak,
nem a másik csodálata,
nem a másik utáni vágyódás,
nem a másik birtokbavételének az akarása.

A szeretet lényegében önmagunk odaajándékozása a másiknak és a többieknek.

A szerelmi kapcsolatokban finom vonal húzódik a gyönyör és a gyötrelem között. Igazság szerint közkedvelt hiedelem, hogy a gyötrelem nélküli kapcsolat értelmetlen. Egyeseknek a fájdalom növekedést is jelent. De honnan tudjuk, hogy hol végződik a növekvő fájdalom és hol megy át gyötrő fájdalomba? Mazochisták vagy optimisták vagyunk, ha továbbmegyünk ezen a vékony vonalon? És ha már kapcsolatról van szó: honnan tudjuk, hogy mikor elég az elég?

Lehet, hogy a tévedéseink határozzák meg a sorsunkat. Ha nem hibáznánk, mi alakítaná az életünket? Ha sose térnénk le az útról, talán sose lennénk szerelmesek, nem lennének gyerekeink, és nem lennénk azok, akik vagyunk. Rengeteg út van és rengeteg zsákutca. Rengeteg lehetőség és rengeteg rossz döntés. Megyünk az úton, ami adatott, és néha megesik, hogy az ember lánya egyszerűen eltéved, mert rossz sarkon fordul be. Nem érdemes azon rágódni, mi lett volna ha... Meg kell keresni a helyes utat, és tovább kell menni. Mindannyian a saját utunkat járjuk.

  "Szép este van. Szép csöndesen aludj.

Szomszédjaim is lefeküsznek már.
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca 
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak. 


Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok. 


Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú. 


Csönd van 
A virágok most megbocsátanak."

 Üdvözlet Mindenki-net!

A ma esti XYZ-faktor után énekelhetnékem támadt. El is vonultam szobácskámba, füles be és már ment is a nyenyere. Olyan romantikus hangulatba kerültem! Pedig nem kellene. De talán kell néha az ábrándozás, ami szerintem - Vörösmartyval ellentétben - egyáltalán nem az élet megrontója. Lehet időnként kínzó, de feltétlenül szükséges a hétköznapok teherbírásához.

"Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalul, festett egekbe néz." (Vörösmarty - A merengőhöz)

Főleg Alicia Keys-t hallgattam, akit nagyon szeretek és tisztelek. A hangja - sok hasonlóan tehetséges pályatársához mérten - tele van szenvedéllyel, érzelemmel és legfőképp energiával.

like you'll never see my again

If I had no more time
No more time left to be here
Would you cherish what we had
Was it everything that you were looking for
If I couldn't feel your touch
And no longer were you with me
I'd be wishing you were here
To be everything that I'd be looking for

I don't wanna forget the present is a gift
And I don't wanna take for granted the time you may have here with me
Cause Lord only knows another day is not really guaranteed

So every time you hold me
Hold me like this is the last time
Every time you kiss me
Kiss me like you'll never see me again
Every time you touch me
Touch me like this is the last time
Promise that you'll love me
Love me like you'll never see me again
Oh Oh Ohh

How many really know what love is
Millions never will
Do you know until you lose it
That it's everything that we are looking for
When I wake up in the morning
You're beside me
I'm so thankful that I found
Everything that I been looking for

I don't wanna forget the present is a gift
And I don't wanna take for granted the time you may have here with me
Cause Lord only knows another day is not really guaranteed

So everytime you hold me
Hold me like this is the last time
Every time you kiss me
Kiss me like you'll never see me again
(Can you do that for me baby)
Every time you touch me
(See we don't really know)
Touch me like this is the last time
(See everyday we never know)
Promise that you'll love me
(I want you to promise me)
Love me like you'll never see me again
(Like you'll never see me again)
Oh oh oh oh oh

Kivételesen ma este csak ezt a dallamot akartam váratlan utazásaim közül az éterbe küldeni. 

Anne, e-vel

 Üdvözlet blogtársak és kedves Olvasó!

Bár hónapok teltek el szélcsendben - csakhogy a címnél maradjak -, ez csupán látszólagos. De a mai történetíró ceruzámat Szélvész Kisasszonyra hegyeztem ki. A többit - ahogy mindig és sosem - majd legközelebb. Hiszen annyi ilyesféle ceruzám van! :P

Tehát a mi Szélvész Kisasszonyunkban korábbi próbálkozásai és kiokításai révén ezen a nyáron ért meg a gondolat, hogy ő bizony lovat kerít szélvészsége alá. Tettre kész lett. Vagyis hivatalosan, mondhatni "zölden", nem pedig feketén vesz paripaórákat, magyarán megtanul vezetni. Mindezek előtt szellemi barátságot kötött a különböző kaliberű, szebbnél szebb lovacskákkal (személygépkocsikkal) és saját szintjének megfelelően méregette őket. Arra viszont nem vitte "szélereje", hogy elhiggye, azt a bizonyos papírt nehezebben adják, mint gondolta.

Történt ugyanis ezen a nyáron, hogy ismét beállt a pult mögé, immár harmadik éve fagyit osztani az elborult lelkű társadalom apraja-nagyjának. Egy átlagosnak mondható napon, amikor a hőmérő higanyszála elérte a cukrászdai 50 Celsius fokot, a fagyifőzés javában zajlott, a mosogató tele volt kávéscsészékkel, a vendégek nehezen birkóztak meg a hideg fagyi tényével, beszállt egy földi angyal a helységbe, nevezetesen Szélvész Kisasszony édesanyja és lánya kezébe nyomott egy papírt. Huncut mosolygása elárulta, valami izgalmas dologról lehet szó. Kisasszonyunk megtörölte könyékig fagylaltos kezét és átfutotta a nyomtatott sorokat. Anyuka csupán ennyit fűzött hozzá, mielőtt bárki bármit is mondhatott volna:- Próbáld meg elintézni, hogy holnaptól bejárhass az órákra. Ezt most kell megcsinálni kicsikém. Már mindent elintéztem, itt írják, mikor mennyit kell befizetni és mikor hogyan kell órákra járnod. Szeretlek! Puszi! - és ezzel a lendülettel elviharzott. Sejthető, kitől örökölte hősnőnk névadó tulajdonságát...

Az órák elkezdődtek, sok színes rajzzal, megjegyeznivalóval, fejtörő szituációs képregénnyel - és Sólyom csőrmester KRESZ-oktatóval. Szélvész Kisasszony szorgalmasan jegyzetelt, figyelt, szórta humorszikráit, hogy az oktató maradék haja szála nemhogy meggörbüljön, de ki is hulljon. Miután sikeres vizsgát tett, következett egy könnyűnek tűnő, de annál nehezebben kivitelezhető elsősegély-oktatás és -vizsga. Megérne egy külön történetet, de a szélcsendről szól ez a mese -habbal.

Főszereplőnk felhőtlen örömére elérkezett az alkalom, hogy mindezek után oktatót válasszon a forgalmi vezetéshez, élete addigi legizgalmasabb feladatához. Szépen felsorakoztak a lehetőségek a falon egy fénykép formájában. Egy kivételével mindegyik férfi volt. Volt köztük egészen bizalomgerjesztő, vagy jó hírű, esetleg tapasztalt és ezek ellenkezői. Miss Szélvész a kivételt választotta.

Elsősorban nő, szimpatikus, őszinte egyben huncutul figyelő fajta. Sólyom csőrmesterről szó sem lehetett, hiszen beleöregedett Szélvész elméleti oktatásába és reménytelennek találta tanulója helyzetét. A kiválasztott hölgy egy magas, de termetes nő, aki beletaposott harmincas évei utolsó félholdjába. Pajkos szeme, sejtelmes mosolyának megvillanása szája sarkában, rakoncátlan fodrai valamiféle hitelességet, lendületességet sugároztak Szélvész felé. El is nevezte magában Waft-nak, vagyis fuvallatnak.

Első találkozásukkor, amikor a fő cél a rutinpálya volt, Szélvész számára kiderült, hogy Waft igen kényelmes és egyben undokul őszinte is tud lenni, de alapvetően jó fej. Waft számára pedig kiderült, hogy ez a lány itt mellette a bizonytalanság szobra, aki ennek ellenére már alig várja, hogy vezessen. Így kapta meg Kisasszonyunk a Szélvész Kisasszony nevet.

Szélvész az első perctől kezdve imádta Pandát, a kocsitípust, amit irányíthatott. Ugyanis nem nagyon hagyta, hogy fordítva legyen. Természetesen a lovasiskolától a rutinpályáig már neki kellett kifuvaroznia saját magát, elvégre elvben már mindent tudott. Mikor a vezetőülésben kicsit megszeppenve, de kíváncsian elhelyezkedett, a következőket gondolta: "-Biztos, hogy menni fog ez nekem? Azt sem tudom, mit kell csinálni! Városban? Rögtön? Hol a kormány? Mik ezek a lábamnál? Mennyi gomb és kütyü van itt előttem! De hiszen én semmiről nem tudok semmit..." A másodperc tört része alatt kétségbeesve a következő pillanatban egy aprócska fénysugár hatolt az agyán keresztül szemei elé. Amikor fagyis főnöknője, hívjuk Berzsinek, mélyen, szigorúan és határozottan a szemébe nézett pár éve a következő szavakkal: "Soha semmitől nem szabad félni.". Nos, ez így is van. Ez a fénysugár elegendőnek tűnt ahhoz, hogy Szélvész felbátorodjon, figyeljen, koncentráljon, gondolkodjon.

Amint óvatosan elindult papírforma szerint, kikanyarodott az útra, a legkisebb sejtmolekulájáig megérezte a vezetés szelét, Panda szelét. Hogy ő csak repül és siklik, amerre csak akarja (ill. amerre Waft mondja)! Igen! Ez a SZABADSÁG! Szürkeállományát teljesen elborította az eufória. Waft éles hangjára lett figyelmes, STOP TÁBLA ORSOLYA! "Ó, igen, valóban." Majd kikanyarodott a strand utcájára, és az endorfin átvette az uralmat teste felett. Lefulladt. A kereszteződés kellős közepén. Waft integetett, hogy mindenki meneküljön, amerre lát, száz év múlva majd mi is elindulunk...Szélvész kipirult, nem emlékezett, hogy történhetett ez, nem értette, égett mint a rongy, legszívesebben megsemmisült volna ott helyben. Köddé vált volna, ne is lássák az arcát. E célból hirtelen lehajtotta a napellenzőt, de Waft egy mozdulattal vissza is tette, MEGŐRÜLTÉL?! MIT CSINÁLSZ?! megjegyzéssel. "Mit tudom én. Csak tűnjünk innen nagyon gyorsan." - gondolta Kisasszony. Végül sikerült a mutatvány, kijutottak ép testtel, ép Pandával a pályára. Szélvész első gázadástól utálta azt a pályát. Kis helyen sok felfestés, kapubejárónak és gyalogosnak álcázott oszlopok, garázsnak kinevezett tető, kifutópályának megálmodott aszfaltdombocska és még sorolhatnánk. Egyszerűen nem volt elég tér a képzeletnek, hogy ha Waft azt mondja egy oszlopra, hogy az egy gyalogos, akkor Szélvésznek is egy gyalogos legyen.

Azért kedvenc feladata is volt: kézifékes elindulás. Ennek az a lényege, hogy elindulunk a dombnak, ill. kifutópályának felfelé és megállunk a lejtőn. Kézifék behúz, sebváltó üresbe tesz, csak kuplung tart benyomva. Akkor a kuplungot lassan engedjük fel, közben a gázt 2ezres fordulatszámig felpörgetjük. Jobb kéz a kéziféken és megvárjuk, míg a két pedál egy vonalba ér, ekkor az autó eleje csodálatosan lassan felemelkedik - és akkor: gyorsan kienged a kézifék, láb mindenről le és HUSSSSSSSSSSSSS.... szállNÁNK a magasba. Szélvész el is szállt képzeletben, egy messzi-messzi galaxisba. Waft utálatos mód azonban mindig visszarángatta a Földre. Rövidre zárva, a vizsgától egyszerűen rettegett Szélvész, nem szerette ezt a képzelet nélküli teret, melybe beszorítják és képzelődésre kényszerítik. De a vizsga rendben lement, egyszer lefulladt, bár két feladat között, ami nem számít hibának és ennyi. Mehetünk tovább.

Ment is. Az egész lovasoktatásnak ezt a részét várta már türelmetlenül. Égett a vágytól, hogy valóban megnyergelje a lovakat, azt a 75-öt és igaziból is találkozzon más lovakkal, gyalogosokkal, kedvére szélvészkedhessen végre. Waftot kicsit megviselte a következő néhány hét. Rengeteg idegszálába, munkájába, magyarázatába, kiabálásba telt, míg valamennyire sikerült a Kisasszonyt rávenni lovai betörésére. Szélvész Kisasszony odavan a gázpedálért. Mindenki menjen az útjából, legyen mindig zöld a lámpa, lehetőleg fékezés nélkül kelljen vezetgetni. Nem nevezhető agresszívnak, csupán imád vezetni, és ami azt illeti, tud is. 

Egy teljes hétbe telt Waftnak elérnie, hogy Szélvész betartsa a sebességkorlátokat. Büntetésből általában lakó-pihenő övezetbe (20km/h), vagy strand utcájába (30km/h), vagy Teccsó parkolóba (20km/h) irányította tanulóját, aki ilyenkor szenvedett mint vámpír a napfényben, vagy tüntetőleg horkolni kezdett, vagy ráfeszítette a mutatót a felső sebességhatárhoz. De tanuló és oktatója kölcsönösen érezték, hogy tulajdonképpen jó lesz ez, ügyes lesz ez, menni fog ez, van érzék itt kérem. Jutalomként az autópálya szerepelt a bónusz polcon, ahol végre fénysebességre lehet kapcsolni (130km/h).

Telt-múlt az idő, a tanórák jöttek-mentek, Szélvész Kisasszony Waft szavai alapján ugyan rettentő szélvész maradt, de nagyban csillapodott sebesÉhsége, figyelmében pedig megbízhat az összes gyalogos és biciklis és sofőr. Bár előfordul, hogy túlnő rajta négyezres fordulatszámú lóerő-függősége, olyankor mocskosul szid minden halandót az ablakok belső felén és agresszív kisugárzása 20km-es körzetben érezhető, de még úgy is biztonságos. Összességében rendben van.

Eljött az utolsó megmérettetés, a forgalmi vizsga napja. Reggel 7 óra, Szélvész leszállt a buszról, citromfű-orbáncfű teakeverékkel az ereiben. Az talán alapjáraton tartja szívét-lelkét, mégsem borul álmosan a kormányra. Kisétált a kiindulóhelyre, ahol persze ő az első. Csinos fekete kardigán, alatta fehér felső - ahogy illik -, kényelmes nadrág és a jól bevált "vezetős" cipő, TH-csuka. A vizsgán ő lesz az első szereplő, 7.30kor. Addig is....csodálatos ez a betontenger! Milyen szép az őszi táj (lakótelep, sehol egy fa)! ENYÉM A PANDA, MENNI FOG Szép időnk lesz ma! CSAK NEHOGY TECCSÓ PARKOLÓT HÚZZAK Felhívjam még anyut? HOL VAN MÁR WAFT? Mély levegőt beszív, kifúj. Beszív, kifúj. - Efféle gondolatcsóvák cikáztak át agyán.

7.15: befutott egy Frotty fókusz, idegen oktatóval, három vizsgázóval.

7.18: egy fekete bogárka is beparkol, benne a valószínűsíthető "megfigyelővel".

7.25: idegen oktató epés megjegyzést tesz a megfigyelőnek, hogy sejtette, hogy Waft az utolsó percben fog érkezni.... - Szélvész éles fülével hallotta ezt bűbájolgást és rosszindulatú kígyózást, valamiért mégis tetszett neki ez a helyzet. Tetszett neki Waft természetes "belépője".

7.26: Panda és Waft bekanyarodik, mintha mindkettőn biztató mosoly csillant volna meg...Idegen oktató fültől fülig érő vigyorral fogadja Waftot, közölve a késést. Waft pedig teljes természetességgel, őszintén karórájára pillant és így szól: - Úgy tudom, félkor kezdődik a vizsga, teljesen időben érkeztem! - minden flegmaságot mellőzve, illedelmesen köszöntötte a Megfigyelőt. Szélvésszel együtt beültek Pandába, hogy a nagy pillanat előtt még hármasban legyenek. A műszaki dolgokat még átismételték, Szélvész szórt még egy poént és jöhetett a vibi. Ekkor begurult egy következő járgány, kiszállt belőle még négy vibi, akik már eléggé unszimpatikusnak tűntek Kisasszonyunknak...Riadtan megkérdezte Waftot, hogy mindegyik Pandába száll-e be és ezt direkt így rendelte-e számára. Majdnem. Kettő Megfigyelő préselte be magát a hátsó ülésre. Kötekedett a Főfigyelő, ennek ellenére Szélvész tartotta magát, azon kívül Waft vibráló izgatott-nyugodt kisugárzása hatott rá. Kártyahúzás. A reggeli hideg miatt elfagytak hősnőnk kezei, ezért dörzsölni kezdte. Közben csak félig tudta magában elmondani a Miatyánkot. Lehet, hogy ez volt az első hiba...Ha a hetes számút húzná....autópálya....csak Teccsó parkolót ne....- villámlott agya. Hatos számú kártya, annyi érintőponttal, hogy egyet sem tudott megjegyezni. De bízott magában, csupán egy cinikus mosolyt engedett Waft felé, aki értett mindent.

A kötelező 40 perces vezetésből, egyívű megfordulásból és parkolásból megvolt 25 perc, és a megfordulás. A vibik hátul folyamatosan dumáltak, vitáztak, Szélvészt nem zavarta, ki tudott lépni környezetéből, hiszen VEZET! Waft vibrációja elégedettséget mutatott, ez elég volt. A Teccsó parkolóig. Megfigyelő szólt: - Akkor Kisasszony, itt az áruháznál keressen egy olyan parkolóhelyet, ahol két kocsi közé be tud parkolni.

Ez volt az a pont, ahol a redőny elkezdett leengedni Szélvész agyára. Waft is visszatartotta lélegzetét, hiszen tudta, tanítványa abszolúte ráállt a következő egyenletre: Teccsó parkoló = bukás. Aztán a következő taktikai hibája Kisasszonyunknak az volt, hogy nem mert járkálni bátran az utcácskákban, inkább kiválasztotta a legtávolabbi lehetőséget és odagurult. Ekkor már elkezdett mindkét vibi a háta mögött tanácskozni, hogy mit hogyan és mennyire és irányjelző és izé. A redőny lejjebb csúszott. Látszólag minden rendben volt, de Waft akkor már tudta, hogy Szélvésze agyába beférkőztek a Megfigyelők. Kicsit ugyan előrébb állt meg Pandával, mint kellett volna, de a két korrigálással bőven csodásan meglesz! - ezt mondogatta magában Szélvész és Waft egyaránt. Az első javításnál, hátratolatásnál már úgy röpködtek egymás felett a jótanácsok, hogy el sem fértek a kocsiban. Szélvész összezavarodott. A redőny ismét lejjebb ereszkedett. A következő előremenetben azonban végleg elhibázta. Nem vette már észre, hogy a sebváltót kettesbe tette és a lába nincs is a kuplungon. "Vajon mi a bánat van?! Miért nem megy már ez a sz*r?! Kuss legyen ott hátul! Mi baja az indexszel?" - villámlott Szélvész. - Talán próbálja meg egyesben és kuplunggal kisasszony. Hátha úgy menni fog. - szólt kéjesen a Főmegfigyelő. A redőny végleg leengedett. Se kép, se hang. Legyőzték. Befordult a kocsival, kicsit jobbra szűken, így a második javítási lehetőséget akarva kihasználni, ismét hátramenetet kapcsolt, immár reszkető testével. - Kisasszony, kettesben kuplung nélkül...a vizsga itt sajnos véget ért, kérem álljon ki és húzódjon szemben jobbra, majd cseréljen helyet oktatójával. - visszhangzott a közlés újra és újra. De csak egyvalaki fejében. Aki nem tudta a visszapillantóból eldönteni, hogy fejbe vágja, hangosan ráüvöltsön, vagy zokogjon. Inkább némán, teljes gázzal kiállt és - ki gondolta volna! - kénytelen volt két kocsi közé beállni. Hibátlanul.

- Ó! Ez tökéletes. Miért nem sikerült így az előbb is? Nézze kisasszony. Egészen a parkolásig egyetlen hibapont nélkül vezetett. Nagyon sajnálom. Legközelebb biztosan sikerül. - közölte kegyetlenül a jogsigyilkos. " - ANYÁD!" - gondolta szelíden Szélvész. Waft csak dühösen nézett hol előre, hol idióta tanítványára. Szélvész kiszállt, hogy olyan gyorsan elfusson, amilyen észrevétlenül és gyorsan lehet, hogy földi angyala mellkasára tegye fejét, aki felszárítja záporozó könnyeit. De Waft nem engedte. Még kínok kínja közt vissza kellett menni a kiindulóhelyre. Szélvész vad, betöretlen Mustangként fújtatott és szemei elkezdtek könnyben forogni, de lenyelte őket és a sós könny szinte vérré vált a dühtől. 

Waft visszaállt a helyre, ahol minden rossz kezdődött, és minden mozdulatával türelemre intette Szélvészt. Aki háromszor szeretett volna elviharzani a helyszínről, de nem lehetett. Meg kellett még hallgatnia néhány rendkívül okos tanácsot. Mintha elevenen égették volna. Szándékosan nem figyelt, csak kifejezéstelen álarcot téve fel meredt előre a semmibe. Mikor a vibik észrevették ezt, megálltak a kupaktanácsban. "Köszönöm." - szólt fojtott hangon Szélvész. Még most sem mehetett. Papírjait visszakapta, Megfigyelők kiszálltak, de még most is visszahúzta őt Waft: - Nem menekülsz!

Eleinte szótlanul ültek, Waft szólalt meg először. Egyszer sem néztek egymásra. - Mi történt Szélvészem? Soha ilyen precízen nem vezettél! Mi történt ott a parkolóban? Ilyet soha nem csináltál még véletlenül sem. Kettesbe, kuplung nélkül? - fakadt ki minden indulat nélkül, szomorú sajnálkozással hangjában Waft. Szélvész Kisasszony könnycsapjait hirtelen megengedték. Szó nélkül elkezdtek ömleni a krokodilkönnyek. Majd dühtől elvakultan, hirtelen odafordult Wafthoz és rákiáltott: - Hát ezért kellett maradnom?! Ezért?! Hogy ezt lásd? Haza akarok menni! - Waft megértően lehajtotta fejét és várt. Majd Kisasszony ismét megszólalt, ugyanolyan haraggal és az előttük álló vizsgabiztos-gyűlésre biccentett: - Ez egy paraszt!!! Egy szemét paraszt! - szikrázott. - De Szélvész. Azért, mert nem sikerült, nem lehet mást leparasztozni. Tudtam, hogy ezt fogod mondani.  - Nem. Nem azért! Tudom, hogy az a parkolás katasztrofálisra sikerült, de ettől függetlenül is ez a véleményem. 

Szó szót követett, kielemezték a történteket kettecskén, közben Szélvész Kisasszony agyáról felszállt a harag sötétzöld köde és végre ki tudott szállni Pandából. Nekitámaszkodtak, hogy megbeszéljék a következő találkozót. A Megfigyelők csak arra lettek figyelmesek, hogy akit az előbb diadalittasan megbuktattak, az most jópofán felnevet - oktatójával együtt. Fogalmuk sem volt, hogy történhet ilyen, de így volt.

Valahogy így lett Szélvész Kisasszonyban szélcsend. Waft önnön fuvallatával elfújta dühét és megértette vele, hogy ez nem a vég, minden tudás megvan benne, de soha többet ne hallgasson senki másra a vizsgán a technikát illetően, pusztán a saját belső hangjára. Az ilyenkor a legmegbízhatóbb. 

Szélcsend, két hét múlva örökké.

Maradok Anne, e-vel.

    Volt egyszer három fa. Egymás mellett nőttek az erdőben. Barátok voltak, és - mint többnyire a barátok - ők is sokat beszélgettek egymással. Továbbá - mint többnyire a barátok -  ok is teljesen különbözőek voltak, bár ugyanazon a helyen nőttek fel, és mindhárman nagyjából egy magasak voltak. Az első fa szerette a szépet. A második fa szerette a kalandokat. A harmadik fa pedig szerette Istent. 

Egy napon fáink arról beszélgettek, mik szeretnének lenni, ha majd nagyok lesznek. "Ha felnövök, faragott kincsesláda szeretnék lenni, teli ragyogó drágakövekkel" - mondta az első fa. A második fa nem ilyen dolgokra gondolt. "Ha felnövök, hatalmas hajó szeretnék lenni - mondta. – A kapitánnyal, egy nagy kutatóval együtt új országokat fogunk felfedezni." A harmadik fa közben az ágait rázta. "Én egyáltalán nem szeretném, hogy feldolgozzanak - mondta. - Szeretnék itt maradni, ahol vagyok, és minden évben egyre magasabbra nőni, hogy én lehessek az erdő legmagasabb fája. Ha aztán rám néznek az emberek, látják, hogy Istenre mutatok." 
    Teltek-múltak az évek, és egyszer csak három favágó érkezett az erdőbe. "Végre! - kiáltott fel az első fa, amikor az első favágó kezdte kivágni őt. - Most fog valóra válni az álmom, hogy kincses ládika leszek." "Remek! - kiáltotta a második fa, amikor a második favágó őt kezdte kivágni. - Most megvalósulhat az álmom, hogy vitorlás hajó legyek." "Jaj, ne! - kiáltott fel a harmadik fa, amikor a harmadik favágó őt kezdte kivágni. - Akkor nem tudom többé Isten felé irányítani az emberek tekintetét." A favágók elvitték a három fát, amelyek közül kettő számára sokat ígérőnek nézett ki a jövő. De nem sokára mindhármuknak el kellett temetniük az álmaikat. Ahelyett, hogy szép kincses ládikát faragtak volna belőle, az első fát állatoknál használatos csúnya etetővályúvá, jászollá dolgozták fel. Kecses vitorlás helyett egyszerű halászcsónak lett a második fából. A harmadik fából pedig semmi sem készült. Csak gerendát fűrészeltek belőle, és otthagyták az építőmunkás kertjében. 
    Az élet folyt tovább. Évek teltek el. A három fa lassacskán megtanult együtt élni széttört álmaival. Egy hideg, téli estén aztán egy csapásra megváltozott az első fa élete. Egy csecsemő született ezen az éjjelen - nyilvánvalóan nem közönséges gyermek. Angyalok énekeltek. Pásztorok és királyok jöttek, hogy meglátogassák. Amikor az első fa felfogta, mi is történt, szíve megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. – Nem raknak ugyan tele arannyal és drágakövekkel, de én ringattam a világ legnagyobb kincsét."
    Tovább telt-múlt az idő, összesen mintegy 30 év, és egy napon végre megváltozott a második fa élete is. Kint volt éppen a tó közepén, amikor szörnyű vihar kerekedett. Erősen fújt a szél, és olyan magasra csaptak a hullámok, hogy a kis csónak már azt gondolta, el kell süllyednie. Ám ekkor valami hihetetlen dolog történt. A rajta tartózkodó férfiak egyik felállt. "Hallgass el!" - És a hullámok engedelmeskedtek neki. Amikor a második fa megértette, mi is történt, az ő szíve is megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. - Nem szállítottam ugyan nagy felfedezőt, de a menny és a föld Teremtőjének fiát vihettem." 
    Nem sokkal ezután a harmadik fa élete is megváltozott. Jött egy ács, és elvitte magával. Megrökönyödésére azonban nem valami szép dolgot készített belőle, még csak nem is valami hasznosat. Ehelyett durva fakeresztet ácsoltak belőle. "Az a fajta kereszt ez, amit a katonák használnak bűnözők kivégzésére." - gondolta a fa rémülten. Valóban a vesztőhelyre vitték. Ott a dombtetőn rászögeltek egy halálra ítélt férfit. Tulajdonképpen ennek kellett volna a legborzalmasabb napnak lennie a fa életében, ha nem lett volna ott az a valaki.: A rajta kínok kínját szenvedő férfi nem egy szokásos bűnöző volt, akinek a saját bűntettei miatt kellett bűnhődnie. Igazából ártatlan volt. Jézus Krisztus volt Ő, Isten Fia, aki a világ bűneiért halt meg. Amikor a harmadik fa rájött, mi is történt, ujjongott a szíve az örömtől. "Mégiscsak megvalósulnak az álmaim - mondta. - Nem leszek ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre irányítom majd az emberek tekintetét.

 Mintha a tested lennék, úgy érezz
Mintha egy válasz lennék, úgy kérdezz
Mintha az utad lennék, úgy kövess
Mintha már tiéd lennék, úgy szeress.
Színes a csend, itt vagy velem, te hoztad el újra nekem.

Mintha a szavam lennél, úgy beszélj
Mintha csak igaz lennél, úgy is élj
Mintha csak napom lennél, úgy égess
Mintha az élet lennél, úgy éltess.
Színes a csend, itt vagy velem, te hoztad el újra nekem.

Mintha a vágyad lennék, úgy higgy bennem
Mintha egy dallam lennék, hallgass engem
Mintha csak véred lennék, éltesselek
Mintha csak benned élnék, érezzelek
Színes a csend, itt vagy velem, te hoztad el újra nekem.

Lélegzem, a lélegzetedben szomjazom a szót, amit még érzek benned
Mondd el nekem, te hoztad el,
Érints meg a tekinteteddel, ments meg még a jót, ami csak bennem lehet
Érezz bennem: színes a csend.
Érzed, hogy én vagyok, óh, én vagyok, igen, én vagyok, kit szeretned kell
Érezned kell: te hoztad el,
Kérlek, hogy adj erőt, óh, adj erőt, hogy ne legyek erős veled szemben
Érezz engem, színes a csend
Nézd, én már majdnem elfeledtem hinni, s újra érzem, hogy hinni lehet
Hinnék neked, te hoztad el.
Nézd, én már majdnem elfeledtem sírni, s újra érzem: könnyem meleg
A könnyed meleg.
Mindenki azzá válik, amivé tette a szeretet és a gyűlölet
Megváltottál, te hoztad el.
Mindenki vére piros, mégis minden ember mást és másképp szeret
Te így tudtál...
Mindenki azzá válik, amivé tette a szeretet és a gyűlölet
Megváltottál, te hoztad el.

 Sajnos legutóbb is egy hasonló okból "jegyeztem be" gondolatokat. Most is egy szomorú hír szólított ide. Régen jártam már itt és ritkán van alkalmam saját bejegyzéseimmel foglalkozni.

Egy hosszú és elsősorban lelkileg fárasztó nap után, későn hazaérve, anyukám azzal a hírrel fogadott, ami az utóbbi hetekben, hónapokban már felettünk lebegett. 

- Tibi bácsi meghalt.

Láttam anyun, hogy már sírt egy sort, megviselt az arca. Tibi bácsi az anyai nagymamámnak ( őrangyalomnak) a testvére . 84 évet töltött köztünk, jó viszonyban vagyunk anyai ágon mindenkivel. Számomra a rokonság anyai ága testesíti meg az általam idealizált családmodellt.

Tüdőrák. Azt elfogadom, hogy az elmúlás természetes dolog. Azt már egyáltalán nem, hogy fájdalmak közepette kell elmenni.

Ennek kapcsán elgondolkodtam az életemről, magamról, bóklásztam a neten, idézeteket olvasgattam és rátaláltam egyre, ami tökéletesen tükrözi a bensőmet, az érzéseimet, ha tetszik, sötét oldalamat, mely egyre reálisabbá kezd válni.

"Eljön az az idő, amikor fel fog tűnni, ha a tükörbe nézel, hogy az a csillogás, ami egykor a szemedben volt már régen eltűnt. Már nem úgy látod a világot, mint egykor, már nem várod a csodákat, pusztán a sivár és kopár tényeket látod, amik villámként képesek átcsapni rajtad. De téged ez már cseppet sem izgat. Tudod nagyon jól, hogy ez a világ sajnos ilyen. Nem fogsz megbízni senkiben, és ezzel azt is képes vagy őrületbe kergetni, akit valójában szeretsz. Az ifjúkori szerelem már rég a múlté. Nem fog annyira lelkesíteni semmi a világon, mint régen, mert tudod, hogy semmi sem olyan fontos és nagyszerű, mint azt egykor hitted. A világ meghal benned, és vele halsz te is. Megölted a lelked egy tollvonással."  (Tihanyi Márk)

Jó éjszakát.

Anne, e-vel

 Gone To Soon

Légy hűséges a kis dolgokban, mert ezek elhanyagolása vagy felületes teljseítése lanyhasághoz vezet, amiből talpra állni szinte lehetetlen.

A lélek megszentelése terén nehéz lenne bármit is kis dolognak nevezni, mivel a cél rendkívüli fontossága mindent nagyon fontossá tesz (...). Ezeket a kis dolgokat azért sem szabad elhanyagolnunk, mivel a következményeik nagyon is nagyok lehetnek. Az a lélek, aki ezeket a kis dolgokat elhanyagolja, eleinte még lelkiismeret-furdalást érez. Egy idő után a lelkiismeret-furdalás elmúlik, mivel a lélek hozzászokik a hibákhoz. Mivel a lélek tudatosan választja a tökéletlenséget és a bűnt, az ilyen léleknek az Úr Isten sem adja tovább hiába az Ő kegyelmeit (...).

Előfordul, hogy idővel az egykor buzgó és szent életű emberek is nagyon mélyre süllyednek, és ez azért történik, mert a kis dolgokat elhanyagolták az életükben. Ha egy nagyobb vihar jön, lelkük megrongálódott épülete könnyen romokba dől.

Szent Maximilian Kolbe

Istenem, Te minden ember szívébe beleoltottad a reményt,

de keresztény, természetfeletti reményt

csak Te adhatsz nekünk.

Add meg nekem ezt az erősséget,

add meg minden nekem kedvesnek és minden hívő léleknek!

Add, hogy egész életünket, szenvedésünket és halálunkat

fényesebbé tegye, átváltoztassa, s nekünk ebben az életben,

különösen a csalódások és gondok napjaiban, 

benső erőt és bízó bátorságot adjon! Ámen.

Elisabeth Leseur

Urunk, segíts minket, hogy megtanuljuk elviselni a mindennapi élet terheit és kínjait! Hadd nyerjünk kereszthalálod és feltámadásod által új erőt, hogy az élet egyre nagyobb és alkotóbb teljességére jussunk! Te ugyanolyan türelmesen és alázatosan szálltál alá az emberi élet mélységébe, mint ahogy szenvedésed é keresztre feszítésed kínjait elfogadtad. Segíts minket, hogy a naponta újból adódó vesződségeket és nehézségeket jókor jött alkalomnak tekintsük arra, hogy növekedjünk emberségünkben, és hozzád hasonlóbbá váljunk. Tégy minket képessé arra, hogy az ilyen helyzetek próbatételét türelmesen és bátran kiálljuk, és erősítsd meg bennünk a segítségedbe vetett bizalmat! - Ha meghalunk veled, veled együtt fel is támadunk. Ámen.

Kalkuttai Boldog Teréz

"Csak azt láthatjuk, amit megfigyelünk, és csak olyan dolgokat figyelünk meg, amelyek már élnek bennünk."

Alphonse Bertillon

Isteni képmás

Emberszívű az irgalom

A Jóság - földi test.

Szeretet? Menny-föld - arcot ölt,

S a Béke-földi mezt.

(William Blake: Ártatlanság dalai)

 "Uram, hadd álljak szilárdan a világgal szemközt, hadd legyek szilárd a megpróbáltatásokban, a kísértés fondorlatai között! Add, hogy ne térjek le a helyes útról, légy az enyém, s maradjak meg a szeretetben! Add, hogy semmi se tudjon kitépni jegyesed, az Egyház tagjai sorából, ne szakadjak el a hittől, és hadd dicsőítselek!Így veled egyesülten élek, most a hit által, egykor majd szent színed látásában, amelynek oly értékes zálogát már megkaptam a Szentlélek ajándékában. Ámen."

Szent Ágoston

 „. . .

sok dolga van a teremtőnek
mindenkivel ő sem törődhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat

megértjük persze mit tehetnénk
de olyan sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon dideregtet

előrelátó vagy de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak „

Kányádi Sándor

„Karácsony készűl, emberek!

Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

. . .

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.”

Üdvözlet, ínyenc-szájberek!

Bár előzőleg megígértem, hogy ott folytatom életem, ahol abba sem hagytam és azóta már volt egy előétel, de van még valami.

Sokszor ábrándozok arról, amiről minden nő, kortalanul. Az ÉN királyfimról. Milyen is lenne. Nem szőkekékszemű, ahogy sokaknak, így féltékenységre semmi ok:) Nem tudom, hogy néz ki ki kívülről, de azt biztosan tudom, milyen belülről, no nem szó szerint! ;) Ismerek egy történetet, amiben szerepel az ÉN királyfim. Ezúttal, ezt a történetet jegyzem Váratlan utazásaim közé, Neked, aki olvassa. Fogadd szeretettel.

A hattyúk tava

"Holnap betöltöd huszonegyedik esztendődet"- szólt a öreg királynő egyetlen fiához. "Ebből az alkalomból királyi bált rendezek tiszteletedre. Nem, ne szólj egy szót sem! Már szét is küldettem az ezer, aranyszegélyű meghívót. Az ország legszebb lányai fognak táncolni ezen a bálon és a legeslegszebb lesz a menyasszonyod."

"Minek úgy sietni, anyám? - morgolódott a királyfi. - Van még időm! Még fiatal vagyok!"

"Én viszont már öreg - mondta az anyja - és még mielőtt meghalok, látni akarom az unokámat. Nem! Egy szót se többet! Holnap lesz a menyegződ."

"Jaj, jaj. Holnap megházasítanak - mondta a királyfi sóhajtva barátainak. - Holnap lesz a menyegzőm, de ma még szabad vagyok. Menjünk vadászni az erdőbe."

Barátainak megnyúlt az arca. "Az erdőbe nem! - mondták. - Felség, ez egy elvarázsolt erdő, ahová könnyű belépni, de ahonnan kijutni nehéz."

"Éppen azért! Meg akarom fejteni az erdő titkát! - nevetett az ifjú királyfi, - úgyis kalandot keresünk! Kövessetek!"

Amikor az erdőbe értek, éppen leszállt a nap és barátai arra kérték a királyfit, halasztaná el másnapra a vadászatot. Egyszer csak szárnyak surrogását hallották. Fölpillantottak és fehér hattyúkat láttak a fák fölött elrepülni.

"Hé! Valaki!" - kiáltott. "Valaki...!" - felelt a visszhang. "Hol vagy?" "Vagy, vagy..." - nevetett a visszhang.

És az áthatolhatatlan feketeségből parázsként égő szempár nézett rá. Elvarázsolt erdő volt ez valóban. Ruhája beleakadt az ágakba, nadrágját fölhasították a tüskék.

"Hé! Valaki!" - de most még a visszhang sem felelt. "Nézd csak. Mi az, ami úgy fénylik ott, mint egy ezüstből készült tükör?"

"Aki lelő egy hattyút, holnap kinevezem fővadásszá! - kiáltott a királyfi. - Rajta!"

Mire az erdő mélyéig hatoltak, egészen besötétedett. A fák vastag gyökerei mintha tekergő kígyók lettek volna. A királyfi megbotlott egy gyökérben, megcsúszott és elesett. Amikor fölállt, látta, hogy egyedül maradt.

Miután átvágta magát a sűrű bozóton, egy tó partján, egy, az erdő mélyén rejlő tó partján találta magát. A víz ragyogva tükrözte a Hold fényét. Ott állt a bokrok közé bújva, amikor ismét meghallotta a szárnyak surrogását. A fehér hattyúk kecsesen szálltak le a vízre. Egyikük fején gyémántokkal ékesített kis korona csillogott.

Ekkor csodálatos dolog történt. Mihelyt a hattyúk a partra értek, hét gyönyörű leánnyá változtak. Mind fehér ruhát viseltek s a legeslegszebbik fején ott ragyogott a korona. Hogy meglepődött, amikor a királyfi előugrott rejtekéből és karja közé kapta!

"Végre elkaptalak, gyönyörű kis madaram! - nevetett a királyfi. - Most már tudom, mit kerestem itt az erdőben. Te leszel a menyasszonyom." A hattyúk királynője úgy vergődött a karjában, mint egy madár. "Kegyelmezz! Hagyj engem! Ezt te nem értheted. Én nem vagyok olyan, mint a többi ember."

"Nevem Odette és apám a szomszéd ország királya. De Rőtszakáll, a varázsló, elátkozott, hogy bosszút álljon apámon. Most tehát én és udvarhölgyeim napkeltétől napnyugtáig az égen szállunk a madarakkal együtt és csak holdsütötte éjszakákon ereszkedünk le ide a tó partjára és változunk vissza lányokká."

"Mutasd meg nekem azt a varázslót és én kardélre hányom!" - kiáltotta a királyfi. "Psszt, pszt! nem hallod? Ott ül a bokrok között és minket néz! Éjszaka bagollyá változik, úgy vigyáz rám. Kardoddal meg nem ölheted, mert sebezhetetlen. Csak akkor menthetsz meg a kezei közül, ha örök szerelmet esküszöl nekem."

És a királyfi megesküdött, hogy örökké szeretni fogja és megígértette vele, másnap eljön a bálba, hogy bemutathassa őt édesanyjának, mint leendő menyasszonyát. Amint a hattyúkirálynő udvarhölgyei meghallották ezt, táncra perdültek örömükben.

"Psszt! Nem hallod, mit mond a varázsló? - kiáltott Odette. - Azt mondja: azt hiszed a tiéd, de tévedsz! Siessünk lányok, már kezd világosodni! Mindjárt fölkél a Nap!"

"Megesküszöl, hogy eljössz a bálba?" - kérdezte a királyfi. "Eljövök - felelte szomorúan Odette -, de félek, nem fogsz rám ismerni."

"Ha ezer lány állna elém, akkor is rögtön megismernélek" - esküdött a királyfi.

"Jaj...te nem ismered Rőtszakállt! Ravasz, mint az ördög! Csapdát állít majd neked. Óvakodj tőle! Ha hűtlen leszel hozzám, sohasem látsz többé engem."

Amint ezek a szavak elhangzottak, a fák fölött megjelent a Nap és a királyfi meglepve dörzsölte szemét. Talán álmodott? A hattyúkirálynő és udvarhölgyei úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket és a vizen hét hosszú nyakú hatyyú úszott, s egyikük fejét korona ékítette.

Másnap éjjel ezer gyertya világította meg a palotát és az udvart megtöltötték a kocsik. Az ország legszebb lányai jöttek el, hogy részt vegyenek a szépségek versenyén. Mindegyik biztos volt felőle, hogy a királyfi őt választja majd.

"Fiamnak ezúttal választania kell" - mondta az öreg királynő és az udvari orvosnak megparancsolta, hogy maradjon a királyfi mellett. Amikor az ország legszebb lányai elvonultak előtte, az orvos a királyfi szívére helyezte a kezét.

"Hideg - mondta - jéghideg". És a gyönyörű lányok pirultak a szégyentől, mert őfelsége még csak pillantásra sem méltatta őket. "Mit ábrándozol? - gúnyolta az anyja, - menj és táncolj a vendégeiddel!"

A királyfi fejet hajtott és fölkérte táncolni az egyik lányt. Majd kezet csókolt neki és egy másikkal táncolt. Aztán egy harmadikkal. Az orvos mindahányszor ezt ismételte unott hangon: "Hideg, mint egy jéghegy. Mint az északi szél." A lányok pedig sírva fakadtak és azt mondták, hogy a királyfi szíve helyén jégcsappal született. 

S ekkor föltárult az ajtó és az udvarmester bejelentette egy tengerentúli herceg érkezését, aki azért jött, hogy bemutathassa lányát a királyfi őfelségének. "Jéghideg. Hideg, mint a Jeges tenger, hideg, mint...hé...hé, mi ez? Tűzforró! Ég!" - kiabálta az orvos és szájába kapta az ujját, hogy lehűtse, mert a királyfi szíve tűzre gyulladt, amint meglátta a herceg lányát.

A hercegnek vörös szakálla volt és bár leányának ruhája fekete, nem pedig fehér tollakból készült, a királyfi mégis azonnal megismerte őt. "Végre!" - kiáltott, fölugrott a székéből és hevesen átölelte a lányt. "Táncoljunk" - mondta neki kedvesen. "Végre!" - kiáltott föl édesanyja, a királynő is. Még sohasem látta ilyen izgatottnak a fiát. A herceg a királynő mellé ült és nevetve nézte, ahogy a királyfi átölelte a lányát és a táncparkett felé vezette. 

Szenvedélyesen forogtak és a lány mézédesen mosolygott. Ám hirtelen harag gyúlt a szemében és ökölbe szorította a kezét. "Mi történt, szerelmem?" - kérdezte a királyfi meglepve. "Ó...semmi - mondta a lány. - De, ha szeretsz, most ne fordulj meg." A királyfi engedelmeskedett és így nem láthatta szegény hattyúkirálynőt, amint szárnyaival verdeste az ablakot, hogy emlékeztesse őt az ígéretére.

"Most már megfordulhatsz" - mondta a gyönyörű, feketébe öltözött lány, aki nem volt más, mint Odille, a varázsló lánya és aki azért vette föl Odette alakját, hogy félrevezesse a királyfit.

"Kedves anyám" - mondta a királyfi, amikor már belefáradt a táncba. "Azt parancsoltad, válasszak menyasszonyt...Nos, választottam. Hadd mutassam be tehát neked az én jövendő királynémat!"

Alig hagyták el ajkát e szavak, kialudt a palota ezer gyertyája és rettenetes hahota visszhangzott a sötétségben. Mire a gyertyák újból kigyulladtak, a herceg és leánya eltűnt.

Rőtszakáll talán a szeleknek is parancsolt, mert amikor a királyfi kirohant az erdőbe, hogy megkeresse a hattyúkirálynőt, mert megszegte ígéretét, borzalmas vihar támadt. Öreg fák fordultak föl gyökerestül és a földre zuhanva útját állták. Arcába csapódtak az ágak és rémületes hangok súgták a fülébe: "Áruló!"

Céljához érve alig ismert rá a gyönyörű környékre. A nyugalmas tó most hullámokat vert és elnyeléssel fenyegette Odettet és udvarhölgyeit, még mielőtt a hajnal újból hattyúvá változtathatná őket.

"Kérlek, bocsáss meg!" - könyörgött térden állva a királyfi. "Megszegtem az ígéretemet."

"Nem te vagy a hibás - mondta Odette. - Megmondtam előre, hogy csapdát állít neked. És most kelj fel! Menekülj, mentsd meg az életedet! Nem látod, hogy ellenünk fordította a természetet is?"

"Az életemnél is fontosabb vagy nekem" - mondta a királyfi. S mikor a hullámok már a térdét csapdosták, fölemelte a lányt és egy kis domb tetejére vitte, hogy el ne sodorja az ár.

S abban a pillanatban a vihar hirtelen alább  hagyott, fölkelt a Nap, és, csodák csodája, a lányok lányok maradtak és nem változtak át ahttyúvá.

A bagoly abban a szempillantásban elhallgatott, amikor a királyfi kijelentette, hogy az életét is odaadná egyetlen igaz szerelméért.

S ekkor Odette és a királyfi megláttak egy kristálycsónakot, amely a Hattyúk Tavának csöndes vizén közeledett feléjük, hogy elvigye őket a hattyúkirálnyő apjának palotájába.

" Néha légy bolond, egy kicsikét
Elrepül úgy a szürke gond
Derül az ég
Van abba valami báj
Hogyha kacag a máj
Szárnyal a kedv, mint a kacsamadár
Légy vidám, vagány akár egy srác
Fújd meg a tülköt trombitálj valamit játssz
Ha baj van még se legyen soha kedélyed lőporos
Ne is figyelj oda, mint mond egy főokos
Szerintem az bolond ki téged mindezért paprikajancsinak mond!

(...)Van minálunk hajcihő, kitűnő hangulat
Olyan, mint a vadnyugat zenebona, ricsaj (...)

Néha légy bolond, egy kicsikét
Elrepül úgy a szürke gond
Derül az ég
Van abba valami báj
Hogyha kacag a máj
Szárnyal a kedv, mint a kacsamadár
Légy vidám, vagány akár egy srác
Fújd meg a tülköt trombitálj valamit játssz
Ha baj van még se legyen soha kedélyed lőporos
Ne is figyelj oda, mint mond egy főokos
Szerintem az bolond, ki annak mond
Ki téged leír, ki téged bohócnak mond…"

 Üdv Szájbertársak!

Nem kellett volna sok és eltelik egy év, EGY TELJES ÉV, hogy utoljára hívtam volna segítségül József Attila szavait, történéseim kifejezésére. Még belegondolni is arcpirosító. Mivel véletlenek nincsenek, ezért nyilván jó okkal nem használtam blogírásra a billentyűzetemet. Igyekszem mindent pótolni, mely már folyamatban van, csak a végére akarok járni egy-egy eseménynek.

Ezelőtti bejegyzésem január 12-én volt, amikor meglehetős kínzó gyötrelmekkel cipeltem magánéleti és szellemi terheimet. Nos...ez azóta sincs másképp, csupán a csomag tartalma változott kissé, és imitt-amott nehezebb is lett. De miről is zagyválok itt. Csapjunk az emlékek közé! Nah. Nem egy hálás feladat...

Az első merengő-szál kihúzásáig tündéres jóéjszakát.

Maradok:

Anne, e-vel

"Az elmultba szemem tétován tekint
Egy percre csak! Üldözi a jelen,
Nem pihenhet régi emlékeken,
Unos untalan visszatér megint.

A jelen, oh! a jelen mindig bántott,
Amerre én, mindig arra haladt,
Tövisekkel hinté bé az utamat
S elvett tőlem reményt, boldogságot.

Nem veheté el, bár kínzott nagyon
- Történik minden, ahogy írva vagyon -
Nem veheté el, nem, a jövőt tőlem.

Tövises úton segít a jövendő;
Jövőben dicsőül meg a szenvedő;
Jövő mutatja az utat előttem! "

1921. ápr. 15.

Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.

Nótázva hozza mind a partig
görnyesztő piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket mind bedobálják.

- Győztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd be fájó szívverésed.

Nosza fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllőt.

Fogadd most-tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat.
Fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.

S füstölgő, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.

S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, zúgása
erősbíti az éneklőket.

A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk. -

S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.

"A kártya ki van osztva. Reszketünk,
Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében,
bubik, királyok, dámák jelmezében
s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk.

Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk.
Mit tehetnénk a szabály ellenében?!
Mint mozdulatlan csillagok az égen,
változhatatlan rajzunk, jellemünk.

Vörösek és feketék, vérben, gyászban,
fényesre lakkozottan, lámpalázban
így kell kinek-kinek sorsára várni,

hogy boldogságunkat, mit rejt szerelmünk,
a gyönyörű sikert, mely megvan bennünk,
ki tudja-e a végzet licitálni."

Drága Idetévedők!

Közeleg a karácsony. KÖZELEG?! Hiszen pár nap és itt van. Amikor az adventi koszorút csináltam - merthogy én ilyet is tudok -, elfogott a karácsonyi hangulat. Márpedig engem ritkán szokott. Mire elérkezik a huszonakárhányadika, egyszerűen torkig vagyok a mások és magam szorongásaival. Mit, kinek, hol, mennyiért-ekkel. Mindenhonnan ez folyik. Kivéve a karácsonyi vásárokat. Azt imádom! Olyan romantikus és vicces, mesés és megható, olyan feledtető. A játékbódék a legizgalmasabbak!

Két koszorút csináltam, kétféleképpen néznek ki. A hangulatra, azért be kell vallanom, "rájátszottam" kicsit. Karácsonyi CD-k kerültek elő, gyertyák égtek, béke volt. Eszembe jutott egy ismerősöm. Vajon szereti-e már a karácsonyt. Emlékszem, amikor arról mesélt, miért gyűlöli és egyenesen retteg tőle. Az ajándékokkal sosem foglalkozott. Hogy mit kér, az csak a béke volt. Otthon. De sokáig hiába kérte.

Náluk egy "átlagos" karácsony úgy telt el, hogy félelemtől vacogva, néma könnyek között imádkozva bújtak össze az ágyban. Négytagú a famíliájuk, de hárman feküdtek csak ágyba. Leginkább az volt a karácsonyi "menü", hogy előételként hárman költötték el a karácsonyi vacsorát és bontották ki az ajándékokat, nem várva a negyedikre. Az előétel íze eképpen volt torokszorító, de akkor érezte igazán az őszinte szeretet.

Főételnek hazatámolygott a negyedik, aki igencsak ünnepi hangultban volt. Ünnepi koccintásai után, üres zsebbel és aggyal hőbölgött a nélküle oly meghitt fészekbe. A Hármak tudták, mi a teendő. Be a szobába, úgy tenni, mintha az Igazak Álmát aludnák, pedig mekkora hazugság volt! Az Egyetlent a lehető leglágyabb szorításban védeni, tudva, hogy képtelenség. (Itt ismerősömnek már könny szökött a szemébe. Már nem velem volt, hanem újra ott.) Mikor minden érzékszerv kifeszülve várja, ami már előre lejátszott volt. Kintről ordibálás, bent pedig saját hangját hallotta a fejében: "Csak ne jöjjön be! Édes Istenem. Csak ne jöjjön be. Megölöm, ha hozzáér." Pedig érezte, hogy bejön. Miután összetört-zúzott minden útjába nem kerülő tárgyat, benyitott a védett helyre. Olyan lehetett, mint mikor egy istállóban éjjel a lovak szorosan egymás mellett állva úgy tesznek, mintha aludnának. Forró leheletüktől nyomott a levegő, tapintani lehet a kiszámíthatatlan feszültséget. A Hármak is így festhettek. Bár sötét volt, a szemek erősen csukva, de levegőt nem mertek venni. A Negyedik az Egyetlen fölé hajolt. Bántani akarta. De ő nem hagyta. Ilyenkor hármuk közül az egyik úgy tett, mintha felébresztették volna. Ez megzavarta a betolakodót, de korántsem végleg. Kiment és folytatta leplezetlen őrjöngését. Az egyik - így védve az Egyetlent - eltökélte, hogy kimegy és "rendet tesz". Csak így lehet csend végre.

Amikor idegfeszítő félelmet érezve, remegő testtel így kimerészkedett, jobb esetben hányást takarított össze, vagy hazudva az őszinte szeretet álomba könyörögte a Negyediket. Jobb esetben.

Egy alkalommal, amikor "kirohant a várból", már egy pár másodperce aggasztóan nyomasztó csend honolt. Csupasz kis talpakkal olyan hangtalanul osont a bejárati ajtóhoz, amennyire csak lehet. Még levegőt sem mert venni. Nagyon hideg volt. A Félelem szúrta az agyát. Hirtelen kivágódott a bejárati ajtó és a Negyedik ott állt közvetlenül vele szemben, késsel a kezében, egy szál alsónadrágban. A szemében nem evilági őrület lángolt. Ráfogta a kést és vicsorított, összeszorított fogakkal kérdezte: - Megöljelek?!

A kimerészkedett "kis katona" lenézett. A pizsamájához érő kés kiürítette a fejét. Nem érzett semmit. Nem jöttek a szavak, de a könnyek sem, egy mozdulat sem. Nem is lett volna rá ideje, ugyanis a kés eltűnt, elmeháborodott gazdájával együtt. Megint kiment a lakásból. A "kis katona" magához térve ösztönesen cselekedett.

Visszaszaladt a szobába és eltökélten suttogva parancsolta: - Azonnal menjünk innen! Azonnal, mert nagy baj lesz!

A többiek egy szót sem szólva hallgattak rá. Pillanatok alatt szinte semmit sem pakolva össze a sötétben, pizsamában felhúzva a téli cipőt, kabátot, sapkát: már kint is voltak a lakásból. Talán elérik az utolsó buszt. Útlevél a zsebben, minden rendben lesz.

Nem egészen.

Amint meglátták a buszmegálló felé közeledő két fénycsóvát, mást is megláttak. A Negyedik közeledett. Istenem ha le lehetne írni ezeket a másodperceket! Képtelenség. A busz soha ennyit nem jelentett, mint akkor. Az Életet. Mindhármuk életét. Mert ha később ér ide...arról fogalmuk sem volt.

Így gyalogoltak át Szenteste, késő éjjel a határon, hárman, pizsamában. Keserű desszert ízével a nyelvük alatt.

Koszorú elkészült, meggyújthatom az első gyertyáját.

"Hajnali csillag, lopott fény, jó éjszakát!"