Váratlan utazás

Drága Idetévedők!

Közeleg a karácsony. KÖZELEG?! Hiszen pár nap és itt van. Amikor az adventi koszorút csináltam - merthogy én ilyet is tudok -, elfogott a karácsonyi hangulat. Márpedig engem ritkán szokott. Mire elérkezik a huszonakárhányadika, egyszerűen torkig vagyok a mások és magam szorongásaival. Mit, kinek, hol, mennyiért-ekkel. Mindenhonnan ez folyik. Kivéve a karácsonyi vásárokat. Azt imádom! Olyan romantikus és vicces, mesés és megható, olyan feledtető. A játékbódék a legizgalmasabbak!

Két koszorút csináltam, kétféleképpen néznek ki. A hangulatra, azért be kell vallanom, "rájátszottam" kicsit. Karácsonyi CD-k kerültek elő, gyertyák égtek, béke volt. Eszembe jutott egy ismerősöm. Vajon szereti-e már a karácsonyt. Emlékszem, amikor arról mesélt, miért gyűlöli és egyenesen retteg tőle. Az ajándékokkal sosem foglalkozott. Hogy mit kér, az csak a béke volt. Otthon. De sokáig hiába kérte.

Náluk egy "átlagos" karácsony úgy telt el, hogy félelemtől vacogva, néma könnyek között imádkozva bújtak össze az ágyban. Négytagú a famíliájuk, de hárman feküdtek csak ágyba. Leginkább az volt a karácsonyi "menü", hogy előételként hárman költötték el a karácsonyi vacsorát és bontották ki az ajándékokat, nem várva a negyedikre. Az előétel íze eképpen volt torokszorító, de akkor érezte igazán az őszinte szeretet.

Főételnek hazatámolygott a negyedik, aki igencsak ünnepi hangultban volt. Ünnepi koccintásai után, üres zsebbel és aggyal hőbölgött a nélküle oly meghitt fészekbe. A Hármak tudták, mi a teendő. Be a szobába, úgy tenni, mintha az Igazak Álmát aludnák, pedig mekkora hazugság volt! Az Egyetlent a lehető leglágyabb szorításban védeni, tudva, hogy képtelenség. (Itt ismerősömnek már könny szökött a szemébe. Már nem velem volt, hanem újra ott.) Mikor minden érzékszerv kifeszülve várja, ami már előre lejátszott volt. Kintről ordibálás, bent pedig saját hangját hallotta a fejében: "Csak ne jöjjön be! Édes Istenem. Csak ne jöjjön be. Megölöm, ha hozzáér." Pedig érezte, hogy bejön. Miután összetört-zúzott minden útjába nem kerülő tárgyat, benyitott a védett helyre. Olyan lehetett, mint mikor egy istállóban éjjel a lovak szorosan egymás mellett állva úgy tesznek, mintha aludnának. Forró leheletüktől nyomott a levegő, tapintani lehet a kiszámíthatatlan feszültséget. A Hármak is így festhettek. Bár sötét volt, a szemek erősen csukva, de levegőt nem mertek venni. A Negyedik az Egyetlen fölé hajolt. Bántani akarta. De ő nem hagyta. Ilyenkor hármuk közül az egyik úgy tett, mintha felébresztették volna. Ez megzavarta a betolakodót, de korántsem végleg. Kiment és folytatta leplezetlen őrjöngését. Az egyik - így védve az Egyetlent - eltökélte, hogy kimegy és "rendet tesz". Csak így lehet csend végre.

Amikor idegfeszítő félelmet érezve, remegő testtel így kimerészkedett, jobb esetben hányást takarított össze, vagy hazudva az őszinte szeretet álomba könyörögte a Negyediket. Jobb esetben.

Egy alkalommal, amikor "kirohant a várból", már egy pár másodperce aggasztóan nyomasztó csend honolt. Csupasz kis talpakkal olyan hangtalanul osont a bejárati ajtóhoz, amennyire csak lehet. Még levegőt sem mert venni. Nagyon hideg volt. A Félelem szúrta az agyát. Hirtelen kivágódott a bejárati ajtó és a Negyedik ott állt közvetlenül vele szemben, késsel a kezében, egy szál alsónadrágban. A szemében nem evilági őrület lángolt. Ráfogta a kést és vicsorított, összeszorított fogakkal kérdezte: - Megöljelek?!

A kimerészkedett "kis katona" lenézett. A pizsamájához érő kés kiürítette a fejét. Nem érzett semmit. Nem jöttek a szavak, de a könnyek sem, egy mozdulat sem. Nem is lett volna rá ideje, ugyanis a kés eltűnt, elmeháborodott gazdájával együtt. Megint kiment a lakásból. A "kis katona" magához térve ösztönesen cselekedett.

Visszaszaladt a szobába és eltökélten suttogva parancsolta: - Azonnal menjünk innen! Azonnal, mert nagy baj lesz!

A többiek egy szót sem szólva hallgattak rá. Pillanatok alatt szinte semmit sem pakolva össze a sötétben, pizsamában felhúzva a téli cipőt, kabátot, sapkát: már kint is voltak a lakásból. Talán elérik az utolsó buszt. Útlevél a zsebben, minden rendben lesz.

Nem egészen.

Amint meglátták a buszmegálló felé közeledő két fénycsóvát, mást is megláttak. A Negyedik közeledett. Istenem ha le lehetne írni ezeket a másodperceket! Képtelenség. A busz soha ennyit nem jelentett, mint akkor. Az Életet. Mindhármuk életét. Mert ha később ér ide...arról fogalmuk sem volt.

Így gyalogoltak át Szenteste, késő éjjel a határon, hárman, pizsamában. Keserű desszert ízével a nyelvük alatt.

Koszorú elkészült, meggyújthatom az első gyertyáját.

"Hajnali csillag, lopott fény, jó éjszakát!"