Ím egy mese, mely bár teljes mértékben msn-spontán (:-), mégis felfedezhető némi mondanivaló tán...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy labda. Ez a labda egészen tökéletes, gömbölyű, közepes kis labda volt. Alapvetően vidám és pattogós kedvvel gurult. Gurult gazdátlanul, amerre csak akart. Gurult ő az utcán, a parkban, iskola előtt, piacon, játszótéren, strandon, forgalmas autópályán, esőben és napsütésben gurult és gurult, mígnem egszer csak egy hatalmas, zöld, friss tavasz-illatú, csiripelő madaraktól és gyerekzajtól zengő parkba nem pattogott. Már az első fánál lelassulva elcsodálkozott a látványon. Körülnézett, és azt szerette volna, hogy valaki feldobja és egy akkorát rúgjon belé, hogy az egész park fölé repülve láthasson mindent és mindenkit. Ezt a kis szigetet.
De nem rúgott bele senki, nem dobta fel senki, lévén gazdátlan labda volt ő. Ám ezzel nem foglalkozott, így pördült egyet, és legördült a kis dombon. Csudaszép napsütéses idő volt. Útközben észrevette, hogy a park közepén csillog valami.
- Vajon min játszhatnak a napocska sugarai? - gondolta. Kíváncsian gyorsult fel és csak úgy hömbölygött, mint akivel fociznak. Hamar oda is ért ahhoz a végeláthatatlan csillogó valamihez. Megállt a partján és ha megtehette volna, ámulva vakarja meg fejét:
- Na, ez sem egy pocsolya.... - Valóban. Egy tóparton domborodott.
Gondolta kihívásképp körbejárja a tavacskát, titkon persze abban reménykedve, hogy a sok piknikező család és futkározó gyerek között talál egy játékos és vidám gazdát, játszótársat. El is indult, szép kényelmesen, nézelődve, és bizony sok újat és érdekeset látott.
Látott a parton egy kockás pléden kártyázó fiatal párt, egy házaspárt két gyerekkel, padon üldögélő csendesen síró nőt, egy magányosan botorkáló szemüveges bácsit. De ott a vízen kecsesen sikló meseszép hattyúkat is - velük még sosem találkozott! És etették őket az emberek! A hattyúk pedig, mint méltóságteljes királyok és királynők, kegyesen fogadták el a nekik szánt elemózsiát. Miközben a labda így ámult és bámult e csodás lények látványán, hirtelen a levegőben találta magát és gyorsan rájött, hogy nem képzelete szárnyai repítették fel. Igazán magasból tekinthetett végre a parkra, de leginkább a tóra; itt a levegőben picit megállt, mert nem tudott feljebb szállni, és akkor vette észre, hogy egy nagyhajú srác néz utána, büszkén méricskélve, milyen nagyot tudott rúgni.
A labda cseppet sem haragudott, hiszen erre született. Szerette, ha belerúgtak, ez volt a hivatása. Ha belerúgtak, ütötték, vagy éppen cipelték valahova, ha kézben tartották és látszólag durván bántak vele, tudta, hogy örömet okoz. Milyen furcsa.
Aztán lassan zuhanni kezdett, egyenesen lefelé, egyre gyorsabban és gyorsabban..... Zuhanás közben már nem pörgött, így jól látta, hogy várhatóan a tó közepére fog esni. Eszébe jutott, hogy őt bizony senki nem fogja keresni, senki nem fogja kihalászni, és nem fog csak úgy egyszerűen kijutni a partra. No de sebaj tóbiás! Találkozhat a meseszép, kecses hattyúkkal, és kényelmesen nézheti a parton napozókat is. Mindez persze másodperc töredéke alatt suhant át lég-belsején.
Csatt! Földetérés. Helyett - vizetérés.
Igencsak vizes lett, de kis idő elteltével, úgy érezte magát, mint egy király. Aki birodalmának közepén trónol és nézi, vigyázza népének nyugalmát, lelkében büszkeséggel, hogy ez mind az övé.
Aztán valami éles, villanásnyi fénycsóva zavarta meg ábrándozásában.
Honnan jött ez a fény? És mi volt ez?
A vízre tekintett és észre is vette az apró kis aranyhalat, ahogy pikkelyüket csiklandozza az áprilisi napsugár. Fickándoztak alatta, úszkáltak, kicsik és nagyok, szürkék és színesek.
Aztán ráuntak a labdára és továbbúsztak.
Ekkor a labda hirtelen elborzadt.
Ugyanis tovább nézett a mindenttükröző vízre. Nem látott mást, csak a tejszínhab-felhőket, a felette elterűlő kék eget, és....volt ott még valami. Valami halvány. Valami színtelent. Valami gömbszerűt.
Saját tükörképét.
Magányos kalandozásai során találkozott jónéhány labdával. Pöttyössel, csíkossal, egyszínűvel és mindenféle mintással. De ilyet még soha nem látott.
Hiszen neki nincs is színe!!!
Se mintája!!!!
De még egy árva csíkja vagy egy eltévedt pöttye sem. Ekkor elöntötték az emlékek. Mert azok voltak neki. Más sem volt, csak emléke.
Hát ezért nincsenek labdabarátai. Ezért nem foglalkozik vele senki. Ezért nem rúg bele senki. Ezért nincs gazdája. Összeállt a kép. Végre mindent tisztán látott. Tisztán. Hófehéren. Mint ő maga.
Meredten feszített a víz színén, még a szellő sem tudta elmozdítani. Nem látta a hattyúkat, a parton sikongató gyerekeket, a horgászt a tó közepén, nem látott semmit, csak fehéret. Semmi. Még órák múlva sem.
Aztán lassan sötétedni kezdett, az emberek fogyni kezdtek, a hattyúk elfészkeltek, a nap is "bukóra" vette útját, egy másik földrész felé. Egyedül a tó közepén, csónakjában magányosan üldögélő, fütyörésző horgász várta meg a csillagokat - és a labda. A partra evezve, a horgász a csónakjába rakta, hiszen - hófehérségének köszönhetően - jól kivehető volt a csillagvilágította éjszakában is.
- Most mit csináljak egy hófehér, csupasz labdával? - vakarta gondolkodón a kopasz fejét a horgász. - Itt a parkban mégsem hagyhatom. Áhh.
Azzal összeszedte a horgászfelszerelését és felült a biciklijére - a kosárban egy labdával, hal helyett....Sebaj. Nem kellett azon morfondíroznia, hogy "mit fog szólni az asszony", hiszen egyedül élt.
Hazaérve a "gömböcöt" egy sarokba tette. A lakás nem volt se kicsi, se tágas. Szerény berendezésű, de annál melegebb hangulatú volt. Valami különös erdő-hal-magány szag keveredett és ettől magához tért a labda.
Először furcsán érezte magát, nem tudta hol van, csak azt, hogy meleg van, és béke. Körülnézett. A pattogó kandalló előtt hintázó horgász forró levest kortyolgatott, miközben a napilapot böngészte - ma már másodszor. Mintha keresne valamit.
Így telt el egy hét, labdánk a sarokban dülleszkedve - fehéren. Aztán eljött a vasárnap.
A labda már kora reggel érezte, hogy ez egy különleges nap lesz. Odakint ragyogott a nap. A horgász sürgött-forgott: hajnalban piacra tekert és jószagú mindenfélével tért haza, kitisztította a kandallót, felsöpört, a ruháit berakta a szekrénybe, és tízujjraszóló ebédet főzött. Ahogyan a labda figyelte őt a sarokból, észrevette, hogy a horgász a nagyobbik fazekat használta. Hm. Ez merőben furcsa.
Az óra figyelmeztette a ház lakóját, hogy DÉL-VAN! DÉL-VAN! A horgász igencsak izgatott lett, megterítette az asztalt - a mindenit! De hiszen két teríték van! A horgász megőrült és őt is oda akarja tenni az asztalhoz?! Na azért ennyire nem lehet magányos! - Gondolta a labda.
Egyszer csak halk, bátortalan kopogás hallatszott. A horgász hirtelen megállt, még a lélegzetét is visszafojtotta, de furcsa mód: mosolygott. Sietve ment ajtót nyitni. Egy kis törpe állt mögötte. Zöld kertésznadrágban, cawboy-kalappal a fején, vigyorogva, kezecskéit égbe emelve nyújtózott a horgász felé. Az unokája. A horgász lehajolt, cserzett, de vigyázó hatalmas kezeivel az unoka hóna alá nyúlt és az égbe emelte. Mosolyogva nézték egymást, és a labda ugyanazt látta mindkettőjük szemében.
- Különös lény az ember. - gondolta őket nézve.
Megebédeltek és az unoka ekkor vette észre a labdát. Alig múlt öt éves. A meglepetéstől furcsa hangokat kiadva és örömében tapsikolva kiabálni kezdett:
- Nagypapa! Nagypapa! Egy labda! Az enyém? Menjünk ki labdázni! Nagypapa!
A fehér labda a következő pillanatban már a levegőben érezte magát. Csakúgy szárnyalt. Hogy a boldogságtól-e, vagy az őt érő szeretetteljes rúgásoktól....ki tudja. Már nem érdekelte, hogy nincs se színe, se mintája. Gazdája volt, akit szintén nem érdekelt ez a két apróság, hiszen labda így is, úgy is.
Szeretetteljes rúgás. Bizarr és morbid. Mégis van ilyen. Normális esetekben, csak a labda érezhet ilyet. Bár a focisták kivételek! - Vagy az a szenvedélyes rúgás? Talán a gyakran másokba, egymásba "rúgó" embereknek inkább labdázniuk kellene. Mert a labdák szeretik, ha beléjük rúgnak.
Vége
"Hajnali csillag, lopott fény, jó éjszakát!"
Anne, e-vel
U.i.: Focisták (is) jelezzetek:)
Aztán lassan sötétedni kezdett, az emberek fogyni kezdtek, a hattyúk elfészkeltek, a nap is "bukóra" vette útját, egy másik földrész felé. Egyedül a tó közepén, csónakjában magányosan üldögélő, fütyörésző horgász várta meg a csillagokat - és a labda. A partra evezve, a horgász a csónakjába rakta, hiszen - hófehérségének köszönhetően - jól kivehető volt a csillagvilágította éjszakában is.
- Most mit csináljak egy hófehér, csupasz labdával? - vakarta gondolkodón a kopasz fejét a horgász. - Itt a parkban mégsem hagyhatom. Áhh.
Azzal összeszedte a horgászfelszerelését és felült a biciklijére - a kosárban egy labdával, hal helyett....Sebaj. Nem kellett azon morfondíroznia, hogy "mit fog szólni az asszony", hiszen egyedül élt.
Hazaérve a "gömböcöt" egy sarokba tette. A lakás nem volt se kicsi, se tágas. Szerény berendezésű, de annál melegebb hangulatú volt. Valami különös erdő-hal-magány szag keveredett és ettől magához tért a labda.
Először furcsán érezte magát, nem tudta hol van, csak azt, hogy meleg van, és béke. Körülnézett. A pattogó kandalló előtt hintázó horgász forró levest kortyolgatott, miközben a napilapot böngészte - ma már másodszor. Mintha keresne valamit.
Így telt el egy hét, labdánk a sarokban dülleszkedve - fehéren. Aztán eljött a vasárnap.
A labda már kora reggel érezte, hogy ez egy különleges nap lesz. Odakint ragyogott a nap. A horgász sürgött-forgott: hajnalban piacra tekert és jószagú mindenfélével tért haza, kitisztította a kandallót, felsöpört, a ruháit berakta a szekrénybe, és tízujjraszóló ebédet főzött. Ahogyan a labda figyelte őt a sarokból, észrevette, hogy a horgász a nagyobbik fazekat használta. Hm. Ez merőben furcsa.
Az óra figyelmeztette a ház lakóját, hogy DÉL-VAN! DÉL-VAN! A horgász igencsak izgatott lett, megterítette az asztalt - a mindenit! De hiszen két teríték van! A horgász megőrült és őt is oda akarja tenni az asztalhoz?! Na azért ennyire nem lehet magányos! - Gondolta a labda.
Egyszer csak halk, bátortalan kopogás hallatszott. A horgász hirtelen megállt, még a lélegzetét is visszafojtotta, de furcsa mód: mosolygott. Sietve ment ajtót nyitni. Egy kis törpe állt mögötte. Zöld kertésznadrágban, cawboy-kalappal a fején, vigyorogva, kezecskéit égbe emelve nyújtózott a horgász felé. Az unokája. A horgász lehajolt, cserzett, de vigyázó hatalmas kezeivel az unoka hóna alá nyúlt és az égbe emelte. Mosolyogva nézték egymást, és a labda ugyanazt látta mindkettőjük szemében.
- Különös lény az ember. - gondolta őket nézve.
Megebédeltek és az unoka ekkor vette észre a labdát. Alig múlt öt éves. A meglepetéstől furcsa hangokat kiadva és örömében tapsikolva kiabálni kezdett:
- Nagypapa! Nagypapa! Egy labda! Az enyém? Menjünk ki labdázni! Nagypapa!
A fehér labda a következő pillanatban már a levegőben érezte magát. Csakúgy szárnyalt. Hogy a boldogságtól-e, vagy az őt érő szeretetteljes rúgásoktól....ki tudja. Már nem érdekelte, hogy nincs se színe, se mintája. Gazdája volt, akit szintén nem érdekelt ez a két apróság, hiszen labda így is, úgy is.
Szeretetteljes rúgás. Bizarr és morbid. Mégis van ilyen. Normális esetekben, csak a labda érezhet ilyet. Bár a focisták kivételek! - Vagy az a szenvedélyes rúgás? Talán a gyakran másokba, egymásba "rúgó" embereknek inkább labdázniuk kellene. Mert a labdák szeretik, ha beléjük rúgnak.
Vége
"Hajnali csillag, lopott fény, jó éjszakát!"
Anne, e-vel
U.i.: Focisták (is) jelezzetek:)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: alcohol rehab 2018.03.17. 08:19:22
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.