Váratlan utazás

Üdvözlet, ínyenc-szájberek!

Bár előzőleg megígértem, hogy ott folytatom életem, ahol abba sem hagytam és azóta már volt egy előétel, de van még valami.

Sokszor ábrándozok arról, amiről minden nő, kortalanul. Az ÉN királyfimról. Milyen is lenne. Nem szőkekékszemű, ahogy sokaknak, így féltékenységre semmi ok:) Nem tudom, hogy néz ki ki kívülről, de azt biztosan tudom, milyen belülről, no nem szó szerint! ;) Ismerek egy történetet, amiben szerepel az ÉN királyfim. Ezúttal, ezt a történetet jegyzem Váratlan utazásaim közé, Neked, aki olvassa. Fogadd szeretettel.

A hattyúk tava

"Holnap betöltöd huszonegyedik esztendődet"- szólt a öreg királynő egyetlen fiához. "Ebből az alkalomból királyi bált rendezek tiszteletedre. Nem, ne szólj egy szót sem! Már szét is küldettem az ezer, aranyszegélyű meghívót. Az ország legszebb lányai fognak táncolni ezen a bálon és a legeslegszebb lesz a menyasszonyod."

"Minek úgy sietni, anyám? - morgolódott a királyfi. - Van még időm! Még fiatal vagyok!"

"Én viszont már öreg - mondta az anyja - és még mielőtt meghalok, látni akarom az unokámat. Nem! Egy szót se többet! Holnap lesz a menyegződ."

"Jaj, jaj. Holnap megházasítanak - mondta a királyfi sóhajtva barátainak. - Holnap lesz a menyegzőm, de ma még szabad vagyok. Menjünk vadászni az erdőbe."

Barátainak megnyúlt az arca. "Az erdőbe nem! - mondták. - Felség, ez egy elvarázsolt erdő, ahová könnyű belépni, de ahonnan kijutni nehéz."

"Éppen azért! Meg akarom fejteni az erdő titkát! - nevetett az ifjú királyfi, - úgyis kalandot keresünk! Kövessetek!"

Amikor az erdőbe értek, éppen leszállt a nap és barátai arra kérték a királyfit, halasztaná el másnapra a vadászatot. Egyszer csak szárnyak surrogását hallották. Fölpillantottak és fehér hattyúkat láttak a fák fölött elrepülni.

"Hé! Valaki!" - kiáltott. "Valaki...!" - felelt a visszhang. "Hol vagy?" "Vagy, vagy..." - nevetett a visszhang.

És az áthatolhatatlan feketeségből parázsként égő szempár nézett rá. Elvarázsolt erdő volt ez valóban. Ruhája beleakadt az ágakba, nadrágját fölhasították a tüskék.

"Hé! Valaki!" - de most még a visszhang sem felelt. "Nézd csak. Mi az, ami úgy fénylik ott, mint egy ezüstből készült tükör?"

"Aki lelő egy hattyút, holnap kinevezem fővadásszá! - kiáltott a királyfi. - Rajta!"

Mire az erdő mélyéig hatoltak, egészen besötétedett. A fák vastag gyökerei mintha tekergő kígyók lettek volna. A királyfi megbotlott egy gyökérben, megcsúszott és elesett. Amikor fölállt, látta, hogy egyedül maradt.

Miután átvágta magát a sűrű bozóton, egy tó partján, egy, az erdő mélyén rejlő tó partján találta magát. A víz ragyogva tükrözte a Hold fényét. Ott állt a bokrok közé bújva, amikor ismét meghallotta a szárnyak surrogását. A fehér hattyúk kecsesen szálltak le a vízre. Egyikük fején gyémántokkal ékesített kis korona csillogott.

Ekkor csodálatos dolog történt. Mihelyt a hattyúk a partra értek, hét gyönyörű leánnyá változtak. Mind fehér ruhát viseltek s a legeslegszebbik fején ott ragyogott a korona. Hogy meglepődött, amikor a királyfi előugrott rejtekéből és karja közé kapta!

"Végre elkaptalak, gyönyörű kis madaram! - nevetett a királyfi. - Most már tudom, mit kerestem itt az erdőben. Te leszel a menyasszonyom." A hattyúk királynője úgy vergődött a karjában, mint egy madár. "Kegyelmezz! Hagyj engem! Ezt te nem értheted. Én nem vagyok olyan, mint a többi ember."

"Nevem Odette és apám a szomszéd ország királya. De Rőtszakáll, a varázsló, elátkozott, hogy bosszút álljon apámon. Most tehát én és udvarhölgyeim napkeltétől napnyugtáig az égen szállunk a madarakkal együtt és csak holdsütötte éjszakákon ereszkedünk le ide a tó partjára és változunk vissza lányokká."

"Mutasd meg nekem azt a varázslót és én kardélre hányom!" - kiáltotta a királyfi. "Psszt, pszt! nem hallod? Ott ül a bokrok között és minket néz! Éjszaka bagollyá változik, úgy vigyáz rám. Kardoddal meg nem ölheted, mert sebezhetetlen. Csak akkor menthetsz meg a kezei közül, ha örök szerelmet esküszöl nekem."

És a királyfi megesküdött, hogy örökké szeretni fogja és megígértette vele, másnap eljön a bálba, hogy bemutathassa őt édesanyjának, mint leendő menyasszonyát. Amint a hattyúkirálynő udvarhölgyei meghallották ezt, táncra perdültek örömükben.

"Psszt! Nem hallod, mit mond a varázsló? - kiáltott Odette. - Azt mondja: azt hiszed a tiéd, de tévedsz! Siessünk lányok, már kezd világosodni! Mindjárt fölkél a Nap!"

"Megesküszöl, hogy eljössz a bálba?" - kérdezte a királyfi. "Eljövök - felelte szomorúan Odette -, de félek, nem fogsz rám ismerni."

"Ha ezer lány állna elém, akkor is rögtön megismernélek" - esküdött a királyfi.

"Jaj...te nem ismered Rőtszakállt! Ravasz, mint az ördög! Csapdát állít majd neked. Óvakodj tőle! Ha hűtlen leszel hozzám, sohasem látsz többé engem."

Amint ezek a szavak elhangzottak, a fák fölött megjelent a Nap és a királyfi meglepve dörzsölte szemét. Talán álmodott? A hattyúkirálynő és udvarhölgyei úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket és a vizen hét hosszú nyakú hatyyú úszott, s egyikük fejét korona ékítette.

Másnap éjjel ezer gyertya világította meg a palotát és az udvart megtöltötték a kocsik. Az ország legszebb lányai jöttek el, hogy részt vegyenek a szépségek versenyén. Mindegyik biztos volt felőle, hogy a királyfi őt választja majd.

"Fiamnak ezúttal választania kell" - mondta az öreg királynő és az udvari orvosnak megparancsolta, hogy maradjon a királyfi mellett. Amikor az ország legszebb lányai elvonultak előtte, az orvos a királyfi szívére helyezte a kezét.

"Hideg - mondta - jéghideg". És a gyönyörű lányok pirultak a szégyentől, mert őfelsége még csak pillantásra sem méltatta őket. "Mit ábrándozol? - gúnyolta az anyja, - menj és táncolj a vendégeiddel!"

A királyfi fejet hajtott és fölkérte táncolni az egyik lányt. Majd kezet csókolt neki és egy másikkal táncolt. Aztán egy harmadikkal. Az orvos mindahányszor ezt ismételte unott hangon: "Hideg, mint egy jéghegy. Mint az északi szél." A lányok pedig sírva fakadtak és azt mondták, hogy a királyfi szíve helyén jégcsappal született. 

S ekkor föltárult az ajtó és az udvarmester bejelentette egy tengerentúli herceg érkezését, aki azért jött, hogy bemutathassa lányát a királyfi őfelségének. "Jéghideg. Hideg, mint a Jeges tenger, hideg, mint...hé...hé, mi ez? Tűzforró! Ég!" - kiabálta az orvos és szájába kapta az ujját, hogy lehűtse, mert a királyfi szíve tűzre gyulladt, amint meglátta a herceg lányát.

A hercegnek vörös szakálla volt és bár leányának ruhája fekete, nem pedig fehér tollakból készült, a királyfi mégis azonnal megismerte őt. "Végre!" - kiáltott, fölugrott a székéből és hevesen átölelte a lányt. "Táncoljunk" - mondta neki kedvesen. "Végre!" - kiáltott föl édesanyja, a királynő is. Még sohasem látta ilyen izgatottnak a fiát. A herceg a királynő mellé ült és nevetve nézte, ahogy a királyfi átölelte a lányát és a táncparkett felé vezette. 

Szenvedélyesen forogtak és a lány mézédesen mosolygott. Ám hirtelen harag gyúlt a szemében és ökölbe szorította a kezét. "Mi történt, szerelmem?" - kérdezte a királyfi meglepve. "Ó...semmi - mondta a lány. - De, ha szeretsz, most ne fordulj meg." A királyfi engedelmeskedett és így nem láthatta szegény hattyúkirálynőt, amint szárnyaival verdeste az ablakot, hogy emlékeztesse őt az ígéretére.

"Most már megfordulhatsz" - mondta a gyönyörű, feketébe öltözött lány, aki nem volt más, mint Odille, a varázsló lánya és aki azért vette föl Odette alakját, hogy félrevezesse a királyfit.

"Kedves anyám" - mondta a királyfi, amikor már belefáradt a táncba. "Azt parancsoltad, válasszak menyasszonyt...Nos, választottam. Hadd mutassam be tehát neked az én jövendő királynémat!"

Alig hagyták el ajkát e szavak, kialudt a palota ezer gyertyája és rettenetes hahota visszhangzott a sötétségben. Mire a gyertyák újból kigyulladtak, a herceg és leánya eltűnt.

Rőtszakáll talán a szeleknek is parancsolt, mert amikor a királyfi kirohant az erdőbe, hogy megkeresse a hattyúkirálynőt, mert megszegte ígéretét, borzalmas vihar támadt. Öreg fák fordultak föl gyökerestül és a földre zuhanva útját állták. Arcába csapódtak az ágak és rémületes hangok súgták a fülébe: "Áruló!"

Céljához érve alig ismert rá a gyönyörű környékre. A nyugalmas tó most hullámokat vert és elnyeléssel fenyegette Odettet és udvarhölgyeit, még mielőtt a hajnal újból hattyúvá változtathatná őket.

"Kérlek, bocsáss meg!" - könyörgött térden állva a királyfi. "Megszegtem az ígéretemet."

"Nem te vagy a hibás - mondta Odette. - Megmondtam előre, hogy csapdát állít neked. És most kelj fel! Menekülj, mentsd meg az életedet! Nem látod, hogy ellenünk fordította a természetet is?"

"Az életemnél is fontosabb vagy nekem" - mondta a királyfi. S mikor a hullámok már a térdét csapdosták, fölemelte a lányt és egy kis domb tetejére vitte, hogy el ne sodorja az ár.

S abban a pillanatban a vihar hirtelen alább  hagyott, fölkelt a Nap, és, csodák csodája, a lányok lányok maradtak és nem változtak át ahttyúvá.

A bagoly abban a szempillantásban elhallgatott, amikor a királyfi kijelentette, hogy az életét is odaadná egyetlen igaz szerelméért.

S ekkor Odette és a királyfi megláttak egy kristálycsónakot, amely a Hattyúk Tavának csöndes vizén közeledett feléjük, hogy elvigye őket a hattyúkirálnyő apjának palotájába.