Ki megvigasztaltad a testem, áldott legyen a te neved. Hazug voltál, hiú, hitetlen? Vakmerőbb, mint a képzelet! Hová hullsz? Én meszes közönybe. Nincs áhítat már nélküled. Csak nemléted fekete szörnye, és kábulat és szédület. És csönd. Irgalmatlan magányom többé már meg nem osztja más. Vár végső szégyenem: halálom. S nincs nélküled feltámadás
Immár aligha változom meg: minden vonásom végleges. Mi eddig eszmém s mámorom lett, eztán sorsom törvénye lesz. Aláaknázott terepen lépkedek feszes nyugalomban. Dühöm csak jelentéktelen legyek dünnyögésére robban: a folytonos életveszély morajától szemem se rebben; minden reményem benned él, halálomnál véglegesebben.
Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.
Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.