Váratlan utazás

Először is köszöntök minden szájbertársat!

A mai nappal regisztráltam - pontosabban átregisztráltam erre az oldalra, bízva abban, hogy ez az oldal - és az irományaim "nem tűnnek el". Ugyanis eddig egy másik oldalon rögzítettem időnként érzelmileg túlfűtött gondolataimat. Aztán egyik napról a másikra: az oldal eltűnt. Egyszerűen semmi más nem jön be, mint egy statisztikai felmérés.

Ezért döntöttem úgy, hogy inkább regisztrálok máshova. Mivel soha nem szűnő késztetést érzek gondolataim "kiírására". Egyszerűen kiírom magamból. Kézzel írt naplót is vezetek immár 13 éve, mely - úgy tervezem - alapja lesz a könyvemnek.

Ugyanis ezen dolgozom. Nem életrajzi könyvről van szó, valami egészen másról. Egyelőre gondolatáramlatok összessége. Majd úgyis kiforrja magát. Ennyit erről.

  Tegnap a következő szavakkal a fejemben próbáltam nyugovóra térni:

Sír, jégverem, halál, temetés,
Gyenge szívemben éles-dermedt kés.
Könny, keserv, régi halott szavak,
Fájó, örök, reménytelen gondolat.
Monotonitás, árvaság, magány,
Szemem bogara mindig halovány.
Agyamban üresség, a falon feszület

Ilyenkor általában könnyek között dühöngök. Ha egyedül vagyok a koleszban, akkor sanyikát (telefonomat) "büntetem" . Viszont tegnap nem ez történt. Dacosan próbáltam uralkodni magamon, mégcsak nem is sírtam. Megintcsak alig várom, hogy két hét után végre hazautazzak az én földi angyalkámhoz, mamikámhoz, aki ápolgatja szabdalt lelkemet. A Gladiátorra aludtam el, mint már oly sokszor.

Tovább álmodozom arról, hogy létezik egy olyan férfi, mint Maximus. Aki rám vár.

Igen, alapvetően álmodozó típus vagyok és van egy álomvilágom, ahova - egyre gyakrabban - menekülhetek. Régi énem már elveszett. Pontosabban elrabolta, kitépte belőlem valaki. De csírája még megmaradt. Újra próbálom építgetni az én kis álomvilágomat, melyet már nem hagyok lerombolni. Időnként megcsonkítják ugyan, de erős talpköveken áll.

Hiszen mindenkinek vannak álmai a szebbről, a jobbról. És itt most nem anyagi-tárgyi dolgokra gondolok. A boldogságról. Viszont vigyázni kell arra, hogy a vágyódást, álmodozást a szebbről-jobbról ne vigyük túlzásba. Mert a végén arra ébredünk, hogy az élet elment mellettünk, mi pedig mást sem csináltunk, csak vágyódtunk. És elfelejtettünk boldognak lenni, élni.

Egyszerűen csak fel kell ismerni. Szerintem tévhit, miszerint "minden rosszban van valami jó". Az csupán vígasztaló melléktényező. Ha valami igazán rossz éri az embert, akkor nem lehet megtalálni a jót. Legfeljebb egy kicsit később, mikor már elindult a megemésztés folyamata. Ha az ember tudja mit érdemel, saját bennerejlő kincsei alapján, akkor szerintem igenis tartsa magát ahhoz. Ne legyen megalkuvó, csak azért, mert fél a jövőtől.

Persze az élet virágos mező - tele csapdákkal. Mindenki belelép. Ahogy én is - jópárszor. Sőt akkor is, ha sejtjük, hol van a csapda. Talán próbatételként, hogy "úgyis kimászom belőle". Mert szerintem némelyik csapda szinte vonzz magához. Mi pedig a naiv kíváncsiságtól vezérelve belelépünk, vagy beleesünk. Vagy kimászunk, vagy ott maradunk, vagy próbálunk kimászni, aztán feladjuk és ahogy telik az idő, már el is felejtünk felfelé nézni, hogy újra próbálkozzunk.

Igazából talán nagyzoló, vagy bátor szavak ezek egy 24 éves szájából (ujjaiból), de a koromhoz képest elmondhatom, hogy több csapdából másztam ki mint más akár 40 év alatt. A baj csak az, hogy mindegyik csapda felsértett, megszabdalt kicsit - vagy nagyon.

Jelenleg a kimászás fázisában vagyok egyből. Még nem tudom, sikerül-e. Nem tudom, ki akarok-e mászni. Pedig elméletileg ki kellene. De gyakorlatban....

Most búcsúzom, majd jelentkezem.

Anne, e-vel