Kedves Szájbertársak!
Az egyik legszebb magyar szó az édesanya, illetve anya. Az élet legnagyobb ajándéka, bár sajnos sokan nem értik, nem érzik így. Értem mindezt mind az "ajándékot" adóra, mind pedig magár az "ajándékra" :)
Bár már jócskán eltelt az idei Anyák napja, mint hivatalos ünnep, azért én mégis írok néhány sort az én anyáknapi gondolataimról, különösen az ideiről. Ugyanis alapvetően ez is a boldog és vidám ünnepeink közé tartozik, viszont akárcsak a Karácsonynak, ennek is vannak szomorú ünnepeltjei, ünneplői. Most olyan közhely következhetne, mint "ne csak ezen a napon szeressük egymást, édesanyánkat, kedvesünket stb.". Viszont akkor egy afféle gondolatlavinát indítanék el magamból kiírva, mely inkább más bejegyzés alá tartozik.
Szóval az idei Anyák napja számomra félelmekkel teli, némi kétségbeesés kíséretében, szomorúsággal fűszerezve telt el.
Ugyebár vasárnapot írunk ezen az ünnepnapon, én pedig általában vasárnap hagyom el a fészket, hogy kirepülhessek, okulni egy másik "fészekben" - néha olybá tűnik, kakukkmadárként....Tehát a vasárnapom délelőttjét töltöm csupán otthon. Így Morkával ennek megfelelően terveztük-szerveztük Mumma köszöntését. A csavar az volt a dologban, hogy Mumma aznap hajnali öt órától este hétig egy rabszolgagyárban robotolt.
Ezért aztán szombaton nagy titokban állítottuk a leendő köszönet-csokrot természetesen egy abszolút lehetetlen és hülye helyre.... :) Mivel másnap csak hajnali négy és öt óra között találkozhattam vele, ezért felkeltem - Morka persze inkább tovább aludt:P - hajnalban, némi zaj közepette magamhoz vettem a csokrot és kibotorkáltam Hozzá.
Már a konyhában volt, mert csak onnan áradt fény. Ugyanis én nem igazán voltam még magamnál, a szemem sem volt még nyitva, csak mentem a fény és az illat irányába.
"Befordultam a konyhára" és Ő ott ült az asztalnál, háttal az ajtónak, indulás előtti kávéját kortyolgatva, szemüveggel a fején, valami újsággal a kezében. Az én földi angyalom. A jól ismert illat lengi körül állandóan, ami összetéveszthetetlen a világ bármilyen más illatával. Ez nem parfüm, nem pipereszer, nem öblítő, nem. Akkor mi lehet? - Angyalillat. Mindenkinek megvan a saját Angyalillata. Ha kilométerekre vagyok távol, és érezni akarom, egyszerűen behunyom a szemem és minden jobb lesz. Elönt a biztonság, a nyugalom, az odabújhatnék meleg egyvelege.
Ezt éreztem akkor hajnalban, csokrosvázával a kezemben, félálomban. Felnézett és kedvesen felnevetett a látványomtól. Odajött, átölelt és csak nevetett, hogy "jajkislányom miért keltél fel", meghogy "te kis bolond de drága vagy" és hasonlók. Nem mondtam semmit, csak odanyújtottam a csokrosvázát.
Bután hangzik, de rossz érzés volt. Mintha búcsúznánk, ami igaz is, hiszen én utaztam okosodni, ő pedig robotolni. Mégis utáltam a helyzetet. Hogy aznap nem kísér ki az állomásra, nem siettet, hogy le fogom késni a buszt, nem integet, miközben azt fürkészi, van-e helyem. Pedig teljesen természetes dolog, hogy dolgoznia kell, csak ritkán jön ki így, hogy szinte nem is találkozunk. Ez az érzés pedig aznap még erősebb volt.
Visszafeküdtem aludni.
Délelőtt átmentem az egyetlen élő nagyszülőmhöz, apám anyukájához, elmúlt már nyolcvan éves. Ittmostnemfirtatott sajnálatos és problémás családi viszonyok miatt nagyon ritkán látogatom, látom őt. Pedig öt percre lakunk egymástól. Amolyan kötelező látogatásokat teszek ünnepnapokon, főleg amióta ő sem jár hozzánk, megromlott egészsége miatt. Így tettem aznap is, kezemben csokorral, kicsit rossz hangulatban ballagtam hozzá. Legutóbb karácsonykor láttam. Azóta nem hallottam felőle. Kaputelefon, három emelet, kopogok, benyitok, előszoba. Egy masszív, szívós asszony biceg ki hozzám a szobából. Haja tejfehér, arca fájdalom-ráncos, jobb kezében egyetlen támasza - egy közkórházi ócska bot. Nem tudtam, hogy ennyire lerobbant, hogy bottal jár. Nem szóltam semmit.
Meglátva engem, hirtelen felragyogott az arca, köszöntött, én is őt, elhangzott a szokásos "minek hoztál virágot? nem kellett volna!" és társai című monológ, ami most másképp hatott. Mama is. Így megrokkanva másképp láttam őt.
Leültünk az egyik szobában. Megdícsértem, hogy jó passzban van. Máskor szinte meg sem hallva engem, ilyenkor elindítja panaszáradatát. Most viszont csak ült velem szemben, fájdalomelnyomta csendben és nyugodtan kezdte mesélni, hogy is van ő mostanában.
Elmondta, hogy legalább két hónapja nem tette ki a lábát a lakásból, mert alig tud menni és a harmadik emeletről még segítséggel sem tud lejutni. A két fia jár hozzá minden nap, ellenőrizni, minden rendben van-e, mire van szüksége a külvilágból. Magára főz, nem is ez a nehézség neki. Kiderült, hogy porcleválása van mindkét térdében, amit műteni kellene, de az ő korában már nem vállalják az altatást sem, nemhogy a műtétet. Annyira nehezére esik mozdítani a lábait, hogy alig tud eljutni a mosdóig - egyszer nem is sikerült. Bezárva kénytelen élni a saját lakásában, egy olyan asszony, aki legalább hetvenöt éves koráig meg sem állt. Szinte születésétől kezdve a földeken dolgozott, háztartást vezetett, gyári munkás volt, nyugdíjasként sem hanyatlott az energiája.
"Mi lesz a kertemmel? Nem ápolja senki." - kérdezte belenyugvóan és elmondta, hogy a kert melyik részén, most minek kell nyílnia és minek nem. Aztán megmutatta a gyógyszereit, aminek se szeri, se száma. Egy tálcán tartja őket, nagy kupacban. Fejből sorolta, melyik mire való, mikor-miből-mennyit-mennyiért. Szívtapaszt kell hordania, hogy könnyebben vegyen levegőt. Megmutatta. Még nem láttam ilyet. Olyan, mint a nikotin-tapasz. Egyébként egy-két éve kiderült, hogy cukorbeteg, de nem súlyos. Viszont szigorú diétán kell élnie, diabetikus ételeken. "Bárcsak mégegyszer ehetnék igazi sütit!" - sóhajtott fel nagy mosollyal nézve rám, mint egy kisgyerek. Imád sütni-főzni, nem is akárhogyan! De most már nem teheti meg, nem bírja - az izületei miatt, megaztán elfáradt.
"A papa jobban járt, ő elaludt, én meg itt maradtam szenvedni. Bárcsak már utána mehetnék..." - és könnyes szemmel rámnézett. Tehetetlen fájdalmat éreztem. Erősen beleharaptam a nyelvembe, hogy ne bőgjem el magam, hogy uralkodni tudjak magamon. Annyira szerettem volna mondani valami vígasztalót, de ilyenkor talán a hallgatás jelent többet.
Borzasztó volt látni, ahogy egy erős asszony így megöregszik, így öregszik meg. Azt hiszem anyun is ezt láttam aznap hajnalban.
Persze, ez is az egyik legtermészetesebb folyamat az életben, engem mégis megviselt aznap. Azoknak kell Boldog Anyáknapját kívánnom, akikről tudom, hogy nem boldogok. Hogy az én anyukám csak nekem, az én képzetemnek földi angyal, valójában egy sokat szenvedett boldogtalan asszony. Hogy az egyetlen nagyszülőm egy halálra váró, bezárt öregasszony.
Még ha csak egy napra is, de egyszerre éreztem-láttam-hallottam ezeket, amikről az ember igyekszik nem tudomást venni.
Könnyes arccal bóklásztam haza. Felültem a vonatra, hátam mögött hagyva az anyák napját.
Zakatolt a vonat, az agyam, a szívem. Elméláztam azon, hogy én átölelhetem az anyukámat, beszélhetek vele telefonon, segítséget kérhetek tőle bármikor, bárhol. Ezt viszont jópár kedves, szívemhez közel álló barátom nem teheti meg.
Legszívesebben megfognám a kezüket és jó erősen szorítanám.
Az egyik legszebb magyar szó az édesanya, illetve anya. Az élet legnagyobb ajándéka, bár sajnos sokan nem értik, nem érzik így. Értem mindezt mind az "ajándékot" adóra, mind pedig magár az "ajándékra" :)
Bár már jócskán eltelt az idei Anyák napja, mint hivatalos ünnep, azért én mégis írok néhány sort az én anyáknapi gondolataimról, különösen az ideiről. Ugyanis alapvetően ez is a boldog és vidám ünnepeink közé tartozik, viszont akárcsak a Karácsonynak, ennek is vannak szomorú ünnepeltjei, ünneplői. Most olyan közhely következhetne, mint "ne csak ezen a napon szeressük egymást, édesanyánkat, kedvesünket stb.". Viszont akkor egy afféle gondolatlavinát indítanék el magamból kiírva, mely inkább más bejegyzés alá tartozik.
Szóval az idei Anyák napja számomra félelmekkel teli, némi kétségbeesés kíséretében, szomorúsággal fűszerezve telt el.
Ugyebár vasárnapot írunk ezen az ünnepnapon, én pedig általában vasárnap hagyom el a fészket, hogy kirepülhessek, okulni egy másik "fészekben" - néha olybá tűnik, kakukkmadárként....Tehát a vasárnapom délelőttjét töltöm csupán otthon. Így Morkával ennek megfelelően terveztük-szerveztük Mumma köszöntését. A csavar az volt a dologban, hogy Mumma aznap hajnali öt órától este hétig egy rabszolgagyárban robotolt.
Ezért aztán szombaton nagy titokban állítottuk a leendő köszönet-csokrot természetesen egy abszolút lehetetlen és hülye helyre.... :) Mivel másnap csak hajnali négy és öt óra között találkozhattam vele, ezért felkeltem - Morka persze inkább tovább aludt:P - hajnalban, némi zaj közepette magamhoz vettem a csokrot és kibotorkáltam Hozzá.
Már a konyhában volt, mert csak onnan áradt fény. Ugyanis én nem igazán voltam még magamnál, a szemem sem volt még nyitva, csak mentem a fény és az illat irányába.
"Befordultam a konyhára" és Ő ott ült az asztalnál, háttal az ajtónak, indulás előtti kávéját kortyolgatva, szemüveggel a fején, valami újsággal a kezében. Az én földi angyalom. A jól ismert illat lengi körül állandóan, ami összetéveszthetetlen a világ bármilyen más illatával. Ez nem parfüm, nem pipereszer, nem öblítő, nem. Akkor mi lehet? - Angyalillat. Mindenkinek megvan a saját Angyalillata. Ha kilométerekre vagyok távol, és érezni akarom, egyszerűen behunyom a szemem és minden jobb lesz. Elönt a biztonság, a nyugalom, az odabújhatnék meleg egyvelege.
Ezt éreztem akkor hajnalban, csokrosvázával a kezemben, félálomban. Felnézett és kedvesen felnevetett a látványomtól. Odajött, átölelt és csak nevetett, hogy "jajkislányom miért keltél fel", meghogy "te kis bolond de drága vagy" és hasonlók. Nem mondtam semmit, csak odanyújtottam a csokrosvázát.
Bután hangzik, de rossz érzés volt. Mintha búcsúznánk, ami igaz is, hiszen én utaztam okosodni, ő pedig robotolni. Mégis utáltam a helyzetet. Hogy aznap nem kísér ki az állomásra, nem siettet, hogy le fogom késni a buszt, nem integet, miközben azt fürkészi, van-e helyem. Pedig teljesen természetes dolog, hogy dolgoznia kell, csak ritkán jön ki így, hogy szinte nem is találkozunk. Ez az érzés pedig aznap még erősebb volt.
Visszafeküdtem aludni.
Délelőtt átmentem az egyetlen élő nagyszülőmhöz, apám anyukájához, elmúlt már nyolcvan éves. Ittmostnemfirtatott sajnálatos és problémás családi viszonyok miatt nagyon ritkán látogatom, látom őt. Pedig öt percre lakunk egymástól. Amolyan kötelező látogatásokat teszek ünnepnapokon, főleg amióta ő sem jár hozzánk, megromlott egészsége miatt. Így tettem aznap is, kezemben csokorral, kicsit rossz hangulatban ballagtam hozzá. Legutóbb karácsonykor láttam. Azóta nem hallottam felőle. Kaputelefon, három emelet, kopogok, benyitok, előszoba. Egy masszív, szívós asszony biceg ki hozzám a szobából. Haja tejfehér, arca fájdalom-ráncos, jobb kezében egyetlen támasza - egy közkórházi ócska bot. Nem tudtam, hogy ennyire lerobbant, hogy bottal jár. Nem szóltam semmit.
Meglátva engem, hirtelen felragyogott az arca, köszöntött, én is őt, elhangzott a szokásos "minek hoztál virágot? nem kellett volna!" és társai című monológ, ami most másképp hatott. Mama is. Így megrokkanva másképp láttam őt.
Leültünk az egyik szobában. Megdícsértem, hogy jó passzban van. Máskor szinte meg sem hallva engem, ilyenkor elindítja panaszáradatát. Most viszont csak ült velem szemben, fájdalomelnyomta csendben és nyugodtan kezdte mesélni, hogy is van ő mostanában.
Elmondta, hogy legalább két hónapja nem tette ki a lábát a lakásból, mert alig tud menni és a harmadik emeletről még segítséggel sem tud lejutni. A két fia jár hozzá minden nap, ellenőrizni, minden rendben van-e, mire van szüksége a külvilágból. Magára főz, nem is ez a nehézség neki. Kiderült, hogy porcleválása van mindkét térdében, amit műteni kellene, de az ő korában már nem vállalják az altatást sem, nemhogy a műtétet. Annyira nehezére esik mozdítani a lábait, hogy alig tud eljutni a mosdóig - egyszer nem is sikerült. Bezárva kénytelen élni a saját lakásában, egy olyan asszony, aki legalább hetvenöt éves koráig meg sem állt. Szinte születésétől kezdve a földeken dolgozott, háztartást vezetett, gyári munkás volt, nyugdíjasként sem hanyatlott az energiája.
"Mi lesz a kertemmel? Nem ápolja senki." - kérdezte belenyugvóan és elmondta, hogy a kert melyik részén, most minek kell nyílnia és minek nem. Aztán megmutatta a gyógyszereit, aminek se szeri, se száma. Egy tálcán tartja őket, nagy kupacban. Fejből sorolta, melyik mire való, mikor-miből-mennyit-mennyiért. Szívtapaszt kell hordania, hogy könnyebben vegyen levegőt. Megmutatta. Még nem láttam ilyet. Olyan, mint a nikotin-tapasz. Egyébként egy-két éve kiderült, hogy cukorbeteg, de nem súlyos. Viszont szigorú diétán kell élnie, diabetikus ételeken. "Bárcsak mégegyszer ehetnék igazi sütit!" - sóhajtott fel nagy mosollyal nézve rám, mint egy kisgyerek. Imád sütni-főzni, nem is akárhogyan! De most már nem teheti meg, nem bírja - az izületei miatt, megaztán elfáradt.
"A papa jobban járt, ő elaludt, én meg itt maradtam szenvedni. Bárcsak már utána mehetnék..." - és könnyes szemmel rámnézett. Tehetetlen fájdalmat éreztem. Erősen beleharaptam a nyelvembe, hogy ne bőgjem el magam, hogy uralkodni tudjak magamon. Annyira szerettem volna mondani valami vígasztalót, de ilyenkor talán a hallgatás jelent többet.
Borzasztó volt látni, ahogy egy erős asszony így megöregszik, így öregszik meg. Azt hiszem anyun is ezt láttam aznap hajnalban.
Persze, ez is az egyik legtermészetesebb folyamat az életben, engem mégis megviselt aznap. Azoknak kell Boldog Anyáknapját kívánnom, akikről tudom, hogy nem boldogok. Hogy az én anyukám csak nekem, az én képzetemnek földi angyal, valójában egy sokat szenvedett boldogtalan asszony. Hogy az egyetlen nagyszülőm egy halálra váró, bezárt öregasszony.
Még ha csak egy napra is, de egyszerre éreztem-láttam-hallottam ezeket, amikről az ember igyekszik nem tudomást venni.
Könnyes arccal bóklásztam haza. Felültem a vonatra, hátam mögött hagyva az anyák napját.
Zakatolt a vonat, az agyam, a szívem. Elméláztam azon, hogy én átölelhetem az anyukámat, beszélhetek vele telefonon, segítséget kérhetek tőle bármikor, bárhol. Ezt viszont jópár kedves, szívemhez közel álló barátom nem teheti meg.
Legszívesebben megfognám a kezüket és jó erősen szorítanám.
Weöres Sándor: Anyámnak
Termő ékes ág,
te, jó anya,
életemnek első
asszonya,nagy meleg virág-ágy,
párna-hely
hajnal harmatával
telt kehely,benned kaptam
első fészkemet,
szivem a sziveddel
lüktetett,én s nem-én közt
nem volt mesgye-hegy,
benned a világgal
voltam egy.Álmom öbleidbe
újra visszatér -
álmom öbleidbe
újra visszatér!Alabástrom bálvány,
jó anya,
életem hatalmas
asszonya,szemed Isis smaragd-dísze,
tiszta, szép,
hajad Pallas bronz-sisakja,
színe ép,csak arcodon lett keményebb
minden árny,
mint a délutáni égen
vércse-szárny.Első szép játékom,
jó anya,
gyermekségem gazdag
asszonya,a kamaszkor tőled
elkuszált,
szemem a szemedbe
nem talált.Így tűnődtem:
“Mért szült, mért szeret,
ha örökre élni
nem lehet?Énmiattam annyi mindent
öl, temet!
Mért nem tett a hóba
inkább engemet!”A kamaszkor tőled
elkuszált,
férfi-szívem újra
rádtalált,férfi-szívem
a szívedre rátalált,
megköszön most
percet, évet és halált.Álmom karjaidba
visszatér,
álmom karjaidba
visszatér…Erős ház, szép zászló,
jó anya,
sorsomnak nyugalmas
asszonya.Majd ha cseppig átfolyt
rajtam mind e lét,
úgy halok az ős-egészbe,
mint beléd.
Anne, e-vel
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.