Váratlan utazás

Kedves Szájberek!

 Hihetetlen, de történt egy nap, amikor több alkalommal is hol a mennyben éreztem magam, hol pedig a pokolban....

Homályos és száraz hideg volt. Ráadásul az előszobaszerű kényszerszálláson ébredtem a koporsómban – egyesek ágynak nevezik.

Csillag készülődött, hogy letegye a matematika alapjait a jövő generációja igencsak rothadó és korhadt asztalán. Tulajdonképpen a kávé illata csapta meg az orrom, nem sokkal hajnali 7 előtt. Nem is tudom, mikor ébredtem így, ilyen nyugodtan, a friss kávé bizsergető illatára! Nekem csak 11 órára volt megbeszélt találkám, ezért teret engedve a komótos ébredezésnek, magam köré tekertem a köntösöm és kidugtam az orrom a szobából.

Csillag elviharzott, elkortyoltam az „energiaitalom”, hallgattam a bölcs tanácsokat a tévéből (mossunk néha fogat, együnk-igyunk és jobban tesszük, ha felöltözünk), bekapcsoltam Mr. Darcy-t.Volt egy kis időm vadászni a neten, ezt kihasználva kottázó programot kerestem az egyik készülő irományomhoz. Találtam is egyet, amit azon sebtében le is töltöttem, kipróbáltam és MŰKÖDIK! Valójában apróság, de akkor még egy vigyort is küldtem az éterbe, annyira kellett ez a kis sikerélmény. Lelkesen nyúltam a szappan és a toalettpapír után, hogy napok óta tartó „szorongásomat” feloldani engedjem.

Amint magamra zártam a tömeghasználatos, meglehetősen baktériumgazdag klozet ajtaját, a szappankám gondolt egyet és öngyilkosságot kísérelt meg. A víztartályról óvatosan lefordult a wc-be. Utánakaptam én – de már nem menthettem meg. Ott lebegett a lefolyóban. Szárazon maradt részét két ujjal megfogva kiemeltem – és a kukába dobtam.

Bosszankodhattam volna, de inkább felnevettem. A nap első órájában máris történt velem kellemes és – valljuk be – némiképp kellemetlen dolog. Éreztem, hogy ez a napom ebben a szellemben fog eltelni. Nossss…..igazam lett.

Fél 11-kor felkerekedtem, hogy bekebelezzem a világot. Kiléptem az utcára és elképzeltem, hogy csak eltátom a számat és HAMM! Hogy úgymondjam: „felvettem a kesztyűt”, KÜZDENI MINDHALÁLIG! – felirattal a homlokomon igyekeztem a bármitrejtő épület felé.

Egyszerre vártam két emberre egy helyen. Egyikük mennyei, a másik pokoli. A folyosó egyik oldalán az egyik, vele szemben pedig a másik ajtó mögött beszélt. Valami olyasmit éreztem a kettő között szorongva, hogy „vajon melyik nyílik ki előbb előttem? A menny kapuja-É, vagy a pokol tüzes ajtaja?” - szinte filmbeillő volt. Megnyugodtam, amikor a kiigyekvők között egy barátságos férfiarcot fedeztem fel. Félig nyitott válltáskájából csak alu-fóliába csomagolt szendvicshalmaz látszódott, arcán pedig egy felhőtlen, biztonságot sugárzó, természetes mosoly ült – igencsak kényelmesen.

- Á! Jó napot! Rám vár? – kérdezte.

- Jó napot tanár úr! Tulajdonképpen igen, de a másik konzulensem is most végez...

- Értem. 14-ig lent leszek az irodában, bármikor jöjjön csak nyugodtan!

- Rendben. Ebédidőben azért nem zavarnám…

- Ja, nem érdekes. Jöjjön csak bármikor. - szólt.

Én pedig ott maradtam és vártam a pokoli meghallgatásra. Az illető hölgyemény, kinek neve előtt a "doktor" cím is ott fityeg, nem engedett szóhoz jutni. Csupán annyit morgott: most nem érek rá. Rám se nézett.

- Délután. Délután!!! - ezzel befordult az irodájába. Ez a párbeszéd megszámlálhatatlanul sokszor hangzott el köztünk, hol finomabb, hol pedig arrogánsabb modorban. Igazából akkor lepődöm meg, ha elsőre "fogadni" kegyeskedik.

Le is mentem "gyógyulni" az ország egyik legnevesebb József Attila kutatójához, Tverdota Györgyhöz. Akinek mindig van rám ideje, pedig abból van neki a legkevesebb. Még soha nem utasított vissza, vagy küldött el azzal az indokkal, hogy nincs ideje. Sem durván, sem finoman. Szerintem ez intelligencia kérdése is.

Akárhányszor belépek az irodájába, olyan nyugalom és biztonság érzése áraszt el, hogy szinte könnybelábad a szemem. Nem az iroda teszi ezt, hiszen nem kifejezetten a sajátja. Ő hoz abba a helyiségbe ilyen "forró kakaó-hangulatot". A belőle áradó nyugalom és tudás végtelen békéje tölti meg a foteleket, és elsősorban a lelkemet! Így járok hozzá konzultálni és gyógyulni, minden héten. Sokmindent írhatnék még róla, de ez egy külön bejegyzést érdemel!

Mindenesetre erőt adott aznap (is) ahhoz, hogy visszamenjek a második emeleti "harctérre", hogy fegyver nélkül küzdjek azért, hogy egyáltalán a küszöböt átléphessem. Átléptem - végülis. Előtte azonban a folyosón ülve kivártam a "délutánt" (12.45 délutánnak számít?). Bekopogtam a retteget deszkafalon. Rámordított: - FÉL HÁROMKOR JÖJJÖN VISSZA!

Elkövetkezett a két óra, mire kivártam, már öten vártuk, hogy a jégkirálynő trónja elé járulhassunk. Vagy inkább mint egy orvosi rendelőben. Mondjuk az onkológián...Vagy a pszichiátrián. Kívülről senki nem mondta volna meg, hogy betegek vagyunk. De ha jobban ránk nézett: valaki papírrepülőt hajtogatott és dudorászott, valaki karikás szemekkel meredt maga elé, más pedig maga előtt mormolta a mondandóját, akadt, aki a körmét rágta és lóbálta a lábát. Mindezek miértjéről még bőven írhatnék, de szintén más bejegyzés alá tartozik.

Hirtelen kicsapódott az egyik terem ajtaja, és az illető hölgy átvágtatott az irodájába. Bizonyára rendkívül fontos dokumentumjaiból fel sem nézve kiáltotta a nevemet - majd bement. Egymásra néztünk, gondoltam ez azt jelenti, menjek utána. Bár szívesen válaszoltam volna: Igen, így hívnak...

Félve bár, de törve nem, ÁTLÉPTEM A KÜSZÖBÖT! ELSŐKÉNT! Abban a pillanatban kaptam a következő hidegzuhanyt:

- Nem csukná be maga mögött az ajtót?!

Becsuktam. Meghallgatásra találtam, de segítségre nem.

Mit is fűzhetnék hozzá a fentiekhez...Semmit. Még így, évek múlva sem jut eszembe semmi. Csupán megjegyzések, vélemények, elképzelések. A valódi mondanivaló talán megfogalmazhatatlan. Legalábbis még dolgozom rajta. Addig is... legyen ez elég előételnek.

"Hajnali csillag, lopott fény, jó éjszakát!"

Maradok:

Anne, e-vel