Váratlan utazás

Egy fáradt, péntek estén, érzelmileg, fizikailag citromként kifacsarva úgy döntöttem, megnézem a Szenvedélyek viharában című drámát. 

Rossz szokásom, hogy egyébként is depresszióra hajlamos lelkemet még jobban ostorozzam. Időnként kell egy kis önsanyargatás. Ha a koplalás már nem megy, jöhet a lelki terror. Most ezt a filmet választottam. Nagyjából századszorra.

Több okból az egyik legkedvesebb filmem. A fő ok Tristan. A Brad Pitt által megszemélyesített főhős. Ez a színésznek az egyik legjellemzőbb alakítása. A legtöbb filmjében ilyen férfit alakít. A mindig nyughatatlan, vad, szenvedélyes, igazságszerető és -osztó, önfejű, odaadó. De valahogy ebben a filmben összpontosul a legtöbb ezen tulajdonsága. Az életben is ilyennek tudom elképzelni. Talán nem most, amikor már igencsak népes családja van. Nem szabad kihagynom a másik színészfavoritomat, a szerelmemet, Anthony Hopkins-t.

Brad Pitt a nyilas jegyében született, ahogy jómagam is. Miként az apám is. Most már tisztán látok néhány azonosságot, mely kissé megijeszt. A filmbeli Tristan, aki öccse haláláért magát teszi felelőssé, nyughatatlanná válik. Öccse menyasszonyát szeretné próbára tenni, de az indián mesélő szerint a medve morgása a lelkében egyre hívja. Így útra kel. A nő teljes lelkéből szereti őt, próbálja marasztalni, megkérdezi, hogy akkor is elmenne-e, ha gyerekük lenne. Mire a válasz: igen. Békétlen lelkét a lehető legmesszebbre viszi. A nő megígéri, hogy élete végéig várni fog rá. Örökké. 

Ugyan! Amikor ezt a szót a szerelmesek használják, általában fogalmuk sincs az idő fogalmáról. Semmi sem tart örökké. Tristan is tudta ezt, meg is írta, hogy köztük minden meghalt. A nő persze összeroppant. Tristan még jó ideig küzdött a "medvéjével". De bátyja megmentette a nőt, elvitte a háztól.

Míg egy nap csodálatos ménescsapat dübörög a birtok felé. A medve elhallgatott. Az apa megöregedett - Isabelle kettő pedig csodaszép nővé érett. Mikor Tristan útnak indult, még kislányka volt, a birtok indiáncselédjének lányaként.

Tristan feleségül is veszi őt, három gyermekük születik, viszont Alfréd felesége, Susan gyermektelen marad. 

Szóval csupa szenvedély, szerelem, dráma, tragédia szívszaggató egyvelege.

Azt gondolom, hogy a Tristan-féléknek valójában nem való család. Ez talán csúnyán hangzik, de vannak olyan típusú emberek, akik egyszerűen nem alkalmasak vigyázni a családjukra. Ahogy sajnos apám sem. Tristan sem. Talán én sem. Nem tudom, de itt vagyok maholnap 30 évesen és a családalapításra egyre kevesebb esélyt látok. Talán apám lelkében is egy medve lakott.

Az igazságérzet medvéje. Hogy a világ régen is, most is igazságtalan, képmutató és eltapossa azokat, akik nem állnak a sorba. Apám is ilyen. Tristan is. Én is.

Nincs számukra hely az ún. társadalomban. Nincs megértő kéz, kapaszkodó. Lelkében elsüllyedt, bizonyos értelemben kitaszított emberek, akik nagyon-nagyon szeretnek, de sosem lehetnek boldogok. Apám sem, Tristan sem, én sem.

Egész gyerekkoromban apám viharait próbáltam átvészelni, ha pedig "rossz" voltam, akkor azt hallottam, hogy "olyan vagy, mint az apád". Gyűlöltem őt, haragudtam rá. Aztán egy idő után kezdtem megbékélni. Pontosabban nem csak feketén és fehéren látni. Rájöttem, hogy ő egyszerűen ilyen. El kell őt fogadnom. Eddigi életem során ő volt a legkitartóbb férfi, aki sosem adta fel, hogy szóba ne álljak vele. Igaz, hogy éppolyan hűtlen és kegyetlen is volt velem. Sosem tudtam neki megfelelni. De nem is vett részt az életemben. A telefon másik oldalán bölcs és bizalomgerjesztő volt, de ha szükségem lett volna rá, elpárolgott, megfutamodott. Rengetegszer becsapott, kihasznált. Mégis van az a bizonyos kötelék, amit nem tudok szétszakítani.

Már régen nem él velünk, de mindig a közelünkben van. Egyre ritkábban és akkor is rövid időre, de találkozunk. Ő semmit sem változik, csak öregszik, egyre fásultabb. De én, én változom. Talán én is öregszem és emiatt van. Emiatt van, hogy néha nagyon hiányzik. Annyira szeretném szorosan átölelni és azt mondani neki, hogy szeretlek apa. Soha életemben nem tettem meg. Mégsem vagyok rá képes. Egy lépés, egy hajszál, valami mindig visszatart. Csak állunk egymással szemben, senki nem tud értelmeset mondani a másiknak, aztán ő mondogatja, hogy szeret, hiányzom stb, de nekem nem megy. Aztán arcon csókol és bozontos, őszes hajával, nagy kabátjával, magas termetével, olcsó szatyrával hátat fordít és elindul. Álmomban ilyenkor sötét van és ennél a résznél én utánafutok. Futok, futok, de most már késő. Soha nem érem utol.

Anne, e-vel