Váratlan utazás

Kedves Szájberek!

 Hihetetlen, de történt egy nap, amikor több alkalommal is hol a mennyben éreztem magam, hol pedig a pokolban....

Homályos és száraz hideg volt. Ráadásul az előszobaszerű kényszerszálláson ébredtem a koporsómban – egyesek ágynak nevezik.

Csillag készülődött, hogy letegye a matematika alapjait a jövő generációja igencsak rothadó és korhadt asztalán. Tulajdonképpen a kávé illata csapta meg az orrom, nem sokkal hajnali 7 előtt. Nem is tudom, mikor ébredtem így, ilyen nyugodtan, a friss kávé bizsergető illatára! Nekem csak 11 órára volt megbeszélt találkám, ezért teret engedve a komótos ébredezésnek, magam köré tekertem a köntösöm és kidugtam az orrom a szobából.

Csillag elviharzott, elkortyoltam az „energiaitalom”, hallgattam a bölcs tanácsokat a tévéből (mossunk néha fogat, együnk-igyunk és jobban tesszük, ha felöltözünk), bekapcsoltam Mr. Darcy-t.Volt egy kis időm vadászni a neten, ezt kihasználva kottázó programot kerestem az egyik készülő irományomhoz. Találtam is egyet, amit azon sebtében le is töltöttem, kipróbáltam és MŰKÖDIK! Valójában apróság, de akkor még egy vigyort is küldtem az éterbe, annyira kellett ez a kis sikerélmény. Lelkesen nyúltam a szappan és a toalettpapír után, hogy napok óta tartó „szorongásomat” feloldani engedjem.

Amint magamra zártam a tömeghasználatos, meglehetősen baktériumgazdag klozet ajtaját, a szappankám gondolt egyet és öngyilkosságot kísérelt meg. A víztartályról óvatosan lefordult a wc-be. Utánakaptam én – de már nem menthettem meg. Ott lebegett a lefolyóban. Szárazon maradt részét két ujjal megfogva kiemeltem – és a kukába dobtam.

Bosszankodhattam volna, de inkább felnevettem. A nap első órájában máris történt velem kellemes és – valljuk be – némiképp kellemetlen dolog. Éreztem, hogy ez a napom ebben a szellemben fog eltelni. Nossss…..igazam lett.

Fél 11-kor felkerekedtem, hogy bekebelezzem a világot. Kiléptem az utcára és elképzeltem, hogy csak eltátom a számat és HAMM! Hogy úgymondjam: „felvettem a kesztyűt”, KÜZDENI MINDHALÁLIG! – felirattal a homlokomon igyekeztem a bármitrejtő épület felé.

Egyszerre vártam két emberre egy helyen. Egyikük mennyei, a másik pokoli. A folyosó egyik oldalán az egyik, vele szemben pedig a másik ajtó mögött beszélt. Valami olyasmit éreztem a kettő között szorongva, hogy „vajon melyik nyílik ki előbb előttem? A menny kapuja-É, vagy a pokol tüzes ajtaja?” - szinte filmbeillő volt. Megnyugodtam, amikor a kiigyekvők között egy barátságos férfiarcot fedeztem fel. Félig nyitott válltáskájából csak alu-fóliába csomagolt szendvicshalmaz látszódott, arcán pedig egy felhőtlen, biztonságot sugárzó, természetes mosoly ült – igencsak kényelmesen.

- Á! Jó napot! Rám vár? – kérdezte.

- Jó napot tanár úr! Tulajdonképpen igen, de a másik konzulensem is most végez...

- Értem. 14-ig lent leszek az irodában, bármikor jöjjön csak nyugodtan!

- Rendben. Ebédidőben azért nem zavarnám…

- Ja, nem érdekes. Jöjjön csak bármikor. - szólt.

Én pedig ott maradtam és vártam a pokoli meghallgatásra. Az illető hölgyemény, kinek neve előtt a "doktor" cím is ott fityeg, nem engedett szóhoz jutni. Csupán annyit morgott: most nem érek rá. Rám se nézett.

- Délután. Délután!!! - ezzel befordult az irodájába. Ez a párbeszéd megszámlálhatatlanul sokszor hangzott el köztünk, hol finomabb, hol pedig arrogánsabb modorban. Igazából akkor lepődöm meg, ha elsőre "fogadni" kegyeskedik.

Le is mentem "gyógyulni" az ország egyik legnevesebb József Attila kutatójához, Tverdota Györgyhöz. Akinek mindig van rám ideje, pedig abból van neki a legkevesebb. Még soha nem utasított vissza, vagy küldött el azzal az indokkal, hogy nincs ideje. Sem durván, sem finoman. Szerintem ez intelligencia kérdése is.

Akárhányszor belépek az irodájába, olyan nyugalom és biztonság érzése áraszt el, hogy szinte könnybelábad a szemem. Nem az iroda teszi ezt, hiszen nem kifejezetten a sajátja. Ő hoz abba a helyiségbe ilyen "forró kakaó-hangulatot". A belőle áradó nyugalom és tudás végtelen békéje tölti meg a foteleket, és elsősorban a lelkemet! Így járok hozzá konzultálni és gyógyulni, minden héten. Sokmindent írhatnék még róla, de ez egy külön bejegyzést érdemel!

Mindenesetre erőt adott aznap (is) ahhoz, hogy visszamenjek a második emeleti "harctérre", hogy fegyver nélkül küzdjek azért, hogy egyáltalán a küszöböt átléphessem. Átléptem - végülis. Előtte azonban a folyosón ülve kivártam a "délutánt" (12.45 délutánnak számít?). Bekopogtam a retteget deszkafalon. Rámordított: - FÉL HÁROMKOR JÖJJÖN VISSZA!

Elkövetkezett a két óra, mire kivártam, már öten vártuk, hogy a jégkirálynő trónja elé járulhassunk. Vagy inkább mint egy orvosi rendelőben. Mondjuk az onkológián...Vagy a pszichiátrián. Kívülről senki nem mondta volna meg, hogy betegek vagyunk. De ha jobban ránk nézett: valaki papírrepülőt hajtogatott és dudorászott, valaki karikás szemekkel meredt maga elé, más pedig maga előtt mormolta a mondandóját, akadt, aki a körmét rágta és lóbálta a lábát. Mindezek miértjéről még bőven írhatnék, de szintén más bejegyzés alá tartozik.

Hirtelen kicsapódott az egyik terem ajtaja, és az illető hölgy átvágtatott az irodájába. Bizonyára rendkívül fontos dokumentumjaiból fel sem nézve kiáltotta a nevemet - majd bement. Egymásra néztünk, gondoltam ez azt jelenti, menjek utána. Bár szívesen válaszoltam volna: Igen, így hívnak...

Félve bár, de törve nem, ÁTLÉPTEM A KÜSZÖBÖT! ELSŐKÉNT! Abban a pillanatban kaptam a következő hidegzuhanyt:

- Nem csukná be maga mögött az ajtót?!

Becsuktam. Meghallgatásra találtam, de segítségre nem.

Mit is fűzhetnék hozzá a fentiekhez...Semmit. Még így, évek múlva sem jut eszembe semmi. Csupán megjegyzések, vélemények, elképzelések. A valódi mondanivaló talán megfogalmazhatatlan. Legalábbis még dolgozom rajta. Addig is... legyen ez elég előételnek.

"Hajnali csillag, lopott fény, jó éjszakát!"

Maradok:

Anne, e-vel

"Helló te Lány, te lény, a fényből sötét
Az amit mondanál, csupa menekülés
Magad elől se rejthetlek el
Hiába bújsz mögém, Te vagy, nem én.

Fogy az út vadul a lábam alól
Hazug útitárs, igazi sohase volt
Csak a tükör elől menekül
Az aki föl se néz, a szemedbe hazudni fél.

Helló Fiú, hiú, csak büszkeség
Válladon a súly már nem a tiéd
De ma becsap az Élet, ha féled
Csak visszafele húz ugyanúgy.

Igen, Ez az a perc, amikor életre kelsz,
Végre nyitva tart az Élet, és ma minden belefér.

Visz az ár vadul, de ez mégsem elég,
Bezavar megint az a hajnali kép
Lepereg ez a film és ma valami
Nélküled is szép ugyanúgy.

Igen, Ez az a perc, és életre kelsz,
Tudod a nevem; Írd az égre, mert ma végre felemel!

Igen, Ez az a perc, pont ez az a perc
Felejtsd el, aki szép szavakat akar még ezen túl.
...Te csak éld túl, ma is pont úgy.

Túl kell élned...

Igen, Ez az a perc, és életre kelsz,
Tudod a nevem; Írd az égre fel csak úgy!

(...)

Igen, Ez az a perc, és életre kelsz.
Felejtsd el, aki szép régi szavakat akar
De te a szavakon túl velem akarod a lényeget
Eléred, épp csak túl kell élned éppen ugyanúgy, ahogy Én."

"Nézd, most minden a régi még
Holnapra mondd, hogyan tűnik el
Nézd, most itt ez a pillanat
Eltűnik és észre sem veszed
Talán egy szó éppen elég
Ami bánt a világod másik oldalán
Ott van a szívem és messzire ment a mától,
Olyan messze, olyan távol

Szeress most úgy, ahogy nem lehet,
Ahogy nem lehetek veled
Miért kellett, hogy megkívánjam,
Ugyanúgy ahogy elhibáztam?
Úgy ahogy nem lehet, ahogy nem lehetek veled
Istenem mondd, hogy újra látom őt,
Még a végtelen előtt, a végtelen előtt.

Nézd! Most a minden a semmiért
Hirtelen hogyan tűnik el?!
Nézd! Most az ígéret földjén állsz
De te észre sem veszed.
Talán egy szó éppen elég
Ami bánt a világ egy másik oldalán
Ott van a szívem és messzire ment a mától,
Olyan messze, olyan távol.

Szeress most úgy, ahogy nem lehet,
Ahogy nem lehetek veled
Ne szólj semmit, mindent értek.
A szerelmet tudom te sem kérted.
Úgy ahogy nem lehet, ahogy nem lehetek veled.
Istenem mondd, hogy újra látom őt!

Az egészet letagadhatnánk
És úgy teszünk, mintha nem hallanánk,
Hogy szerelemért kiált a világ.
És tudom jól,
Ha tükörből visszamosolygok
Az nem hinném, hogy csak én vagyok.
Nem hiszem, hogy csak én.
Te is benne vagy... Ugyanúgy."

"A lelkedben hiszel,
De a testedben élsz,
Lelkedhez menekülsz,
Ha a testedtől félsz.(...)


Tenyeremben erő bizsereg
szemem mögött
készülnek az örömök
és a könnyek.
Szavát gyűjti, nehogy
dadogjon
a kürt,
ha szólni kell
hogy jele vészjel
vagy éppen az a hang
indítja el
a vágyak hatalmas rohamát,
most még nem tudod,
mert most még titok.

Most még titok.

Pajkos csöndemen
ősrobaj
távoli zaja zizeg át,
Élet
Halál
közös himnuszát
hallom (...)

Most még titok..."

 

Weöres Sándor: Anyámnak

Termő ékes ág,
te, jó anya,
életemnek első
asszonya,

nagy meleg virág-ágy,
párna-hely
hajnal harmatával
telt kehely,

benned kaptam
első fészkemet,
szivem a sziveddel
lüktetett,

én s nem-én közt
nem volt mesgye-hegy,
benned a világgal
voltam egy.

Álmom öbleidbe
újra visszatér -
álmom öbleidbe
újra visszatér!

Alabástrom bálvány,
jó anya,
életem hatalmas
asszonya,

szemed Isis smaragd-dísze,
tiszta, szép,
hajad Pallas bronz-sisakja,
színe ép,

csak arcodon lett keményebb
minden árny,
mint a délutáni égen
vércse-szárny.

Első szép játékom,
jó anya,
gyermekségem gazdag
asszonya,

a kamaszkor tőled
elkuszált,
szemem a szemedbe
nem talált.

Így tűnődtem:
“Mért szült, mért szeret,
ha örökre élni
nem lehet?

Énmiattam annyi mindent
öl, temet!
Mért nem tett a hóba
inkább engemet!”

A kamaszkor tőled
elkuszált,
férfi-szívem újra
rádtalált,

férfi-szívem
a szívedre rátalált,
megköszön most
percet, évet és halált.

Álmom karjaidba
visszatér,
álmom karjaidba
visszatér…

Erős ház, szép zászló,
jó anya,
sorsomnak nyugalmas
asszonya.

Majd ha cseppig átfolyt
rajtam mind e lét,
úgy halok az ős-egészbe,
mint beléd.

Kedves szájberek!

A címben szereplő alkotást Húsvét alkalmával "tettem magamévá", méghozzá marlow ajánlásával. Nos, a címből kiindulva, e könyv férfiaknak szól, férfiak "kezébe való". Ezt a kérdést nem nekem tették fel...Akkor mégis miért olvastam el? Hm..

Kíváncsiságból. Hogy egy férfi szemével lássak százegynéhány oldal erejéig. Hogy miért szeretik a nőket. Hogy kaptam-e választ?

Utólag úgy tudnám leírni az élményt, mintha az író, Mircea pislogó szemével láttam volna a nőket. Vagyis néhány életkép nőkről, nőknek, Mircea-ról, férfiaknak, szexről, érzésekről. Mégsem rendkívül mélyenszántó, könnyfakasztó. Egyszerűen olvasmányos, mosolycsaló, elgondolkodtató.

Szerintem jobban jártam, mint kedves marlow - aki férfiként olvasta:) -, mivel nőként férfiszemmel próbáltam látni. Mintha valami titkos, talán kissé tilos naplóbejegyzéseket lapoztam volna...De nem is ragozom tovább.

Köszönöm Marlow-nak, Mircea-nak, Istennek.

Anne, - e vel

U.i.: Mircea szerint nagyjából az alábbiakért szeretik a férfiak a nőket. Valóban így van? Visszaigazolást kérek! :)

"Mert gömbölyű a mellük, és a hidegben a blúzon kidudorodik a mellbimbójuk, mert nagy és telt a fenekük, mert kerek arcuk olyan, mint a gyermekeké, mert telt az ajkuk, ápolt a foguk és a szájuk, és mert nem undorodunk tőlük. Mert nem bűzlenek az izzadságtól vagy a rossz dohánytól és nem izzad a felső ajkuk. Mert rámosolyognak minden kisgyerekre, aki elhalad mellettük. Mert egyenesen mennek az utcán, felemelt fejjel, kihúzott derékkal, és nem reagálnak, amikor mániákusan megbámulják őket. Mert különös bátorsággal fogadják a kecses anatómiájukkal járó kötelezettségeket. Mert nem perverzitásból merészek és kezdeményezőek az ágyban, hanem hogy kimutassák a szeretetüket. Mert elvégzik otthon az összes apró és idegesítő munkát, anélkül hogy kérkednének vele, vagy elismerést várnának érte. Mert nem nézegetnek pornómagazinokat és portálokat. Mert mindenféle kösönytűket viselnek, amelyekkel rafinált szabályok szerint kiegészítik öltözéküket. Mert az ihletett festők figyelmével sminkelik arcukat és rajzolják körül szemüket. Mert lenyűgözi őket Giacometti karcsúsága. Mert kislányból lesznek. Mert lakkozzák a lábkörmüket. Mert sakkoznak, whisteznek vagy pingpongoznak análkül, hogy érdekelné őket, ki lesz a győztes. Mert elegánsan vezetnek cukorkafényű autókat, és elvárják, hogy megcsodáljuk őket, amikor megállnak a zebra előtt, hogy átsétáljunk előttük. Mert a problémamegoldó képességük kihoz a sodrunkból. Mert a gondolkodásmódjuk kihoz a sodrunkból. Mert pont akkor mondják, amúgy vigasztalásképpen, hogy "szeretlek", amikor már nem igazán szeretnek. Mert nem maszturbálnak. Mert olykor-olykor szenvednek kissé: reumától, székrekedéstől, tyúkszemtől, és ilyenkor jövünk rá, hogy ők is emberk, emberek, mint mi. Mert írnak, hol körültekintően, összegyűjtve az apró észrevételeket és gondosan részletezve a lélektani árnyalatokat, hol durván és nyersen, nehogy a női irodalom vádja érje őket. Mert rendkívüli olvasók, nekik íródik a világirodalom prózájának és költészetének háromnegyede. Mert megőrülnek a Rolling Stones "Angie"-jéért. Mert Cohen kiüti őket. Mert állandóan értelmetlen háborút folytatnak a konyhában az élős-ködőkkel. Mert olyan megható, hogy még a legszigorúbb üzletasszony is virágmintás csipkés bugyit hord. Mert olyan jó érzés az erkélyen a feleségünk bugyijait teregetni, az apró, nedves, fekete, piros és fehér holmikat, amelyek egyik oldalon selyemből, a másikon durvább anyagból készülnek, és mindig elcsodálkozunk, hogy milyen kis felületet kell eltakarniuk. Mert a filmekben, de csakis a filmekben, sosem zuhanyoznak szeretkezés előtt. Mert soha nem érthetünk egyet velük másik férfi vagy másik nő szépségét illetően. Mert komolyan veszik az életet, mivel úgy tűnik, tényleg hisznek a valóságban. Mert érdekli őket, hogy ki kivel jött össze a tévésztárok közül. Mert megjegyzik a színészek és színésznők nevét, még a legjelentéktelenebbekét is. Mert, hacsak nem veszélyezteti valami hormon, az embrió mindig a nőben fejlődik ki. Mert nem gondolkoznak azon, hogyan húzódjanak közelebb a jóképű pasihoz a trolin. Mert olyan borzalmakat isznak, mint a Martini Orange, a Gin Tonic vagy a Vanilla Coke. Mert csak a reklámokban húzzák a fenekükre a kezed. Mert nem hozza lázba őket a kegyetlenség, csakis a férfiak képzeletében. Mert szőkék, barnák, vörösek, édesek, szexisek, forrók, bájosak, és mindig van orgazmusuk. Mert a nap legszebb része a reggeli kávézás, amikor egy órán át kekszet majszolunk vele, és elkezdjük a napot. Mert nők, mert nem férfiak, mert nem egyebek. Mert belőlük jövünk, és beléjünk térünk vissza, és mert a gondolatunk nehéz bolygóként mindig, mindig, mindig csak körülöttük forog."

Mircea Cartarescu

A veszteség vitathatatlanul hozzátartozik az élethez. Ilyenkor feltétlenül megtanuljuk, hogy nincs hatalmunk bizonyos dolgok felett, melyekről pedig azt hittük, hogy uraljuk őket. Csakhogy ezzel nem fejeződik be a dolog. Minden vég után új kezdet következik.

 
"Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is.
Van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.
A biztos megöl, de túléled. A kétely éltet, de belehalsz.
Az igazit elhagyjuk a többiért. A többit az igazi miatt.
A szép rögtön kell. Az igazra alszunk egyet.
Hibái miatt nem kell, vagy nem kell s ezért hibás ?
Ha gyűlöljük, jósága is sért.
Aki szelidít, korcsosít is.
A legfájóbb kín örömet színlelni.
Sebzett szív csak sebezhet.
Eszünk vádolható. A szív törvény feletti.
Szívünk lebeszélhető. Rá sosem.
A vágy lehet ál. A csömör valódi.
Lelkünknek elég a kép. A testnek keret is kell.
Testet lehet venni. Lelket csak eladni.
Ölel vagy fojt - a kígyónál egy fogás.
Ha "Elég volt!", a férfi nősül. A nő válik.
Az erény művirág. A bűn valódi gaz.
A hűségben vágy emészt. Ha csalsz, az erkölcs.
Élni a bűnért szokás. Az erényért halni."

Más semmi? Mindhiába. Vége.

Hullám moraj már a szerelmünk.

Húzzuk szemünkre kalapunkat.

Föl a fejet. Szépen. Temessünk.                                      (Kosztolányi)

Kedves szájbertársak!

Olvastatok már 48 órán keresztül?! MI igen! MEGCSINÁLTUK!

ÉLJEN! ÉLJEN! ÉLJEN!

Hogy miről is van szó? Aki tovább olvassa, kiderül.... :)

Március 13-án, csütörtök reggel még nem tudtam, hogy részt vegyek-e abban a közös irodalmi szellemi-lelki-fizikai olvasótúrán, melyről Bogyitól, kedves barátnőmtől értesültem. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy mennem kell a városból, mert megfulladok. Így aztán 12.30-kor összepakoltam a legszükségesebbeket egyetlen hátizsákba, három napra. A rendezvényről alig tudtam valamit.

Nos, egyedül Bogyit ismertem a társaságból. Először is szétosztásra került az "egyenpóló", mely büszkén, fehéren-feketén hirdette a közös eszmét.  Felírták a nevünket egy résztvevői papírra, hirtelen névsor gyanánt. Hivatalos "eszmevezetőnk" Dr. Fűzfa Balázs főiskolai docens, volt tanárom, két szárnysegédje pedig egy harmadéves és egy negyedéves hallgatópáros volt.

A "nemhivatalos" megnyitó egy Széchényi emléktáblánál kezdődött, a két "jobbkéz" szavaival - Tanár Úr nélkül.

48 órás felolvasás Széchenyi István szombathelyi vizsgáinak 200. évfordulója, az 1848-as forradalom, a határok megszűnése és a béke tiszteletére

Egy idézettel kezdték a tisztelet-kirándulást, illetve zárták az "előnyitányt", mely idézet kiemelt része e vállalkozás mondanivalója:

"Az olvasásról

Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas. "

Márai Sándor: Füveskönyv

Ezekkel a gondolatokkal nyitottuk ki lelkünket a könyveknek, az olvasásnak, egy szellemi-lelki "zabálásnak". Közben fokozta az izgalmat a bejelentés, miszerint a kedves tanár úr eltűnt. "Keressük meg Fűzfa Balázst!" Aztán 14 órakor megérkezett a busz, elfoglalta mindenki az ideiglenes "olvasópultját", elindultunk F.B. nélkül...Sejtettem, hogy valami turpisság van a dologban. Kőszegen a busz finom csapágyzajjal kísérve lelassított. Megláttuk a szellemi vezért és megkönnyebbült, izgatott sóhajjal, mosolyogva fogadtuk. "Éljen éljen éljen!" Továbbindult a busz, Kőszeg később lesz helyszíne utunknak. Ezért F.B. szavaival élve egyelőre "tiszteletbeli lassítás" történt a Széchenyi-látnivalók közelében.

Kézhez kaptuk a hivatalos programot, illetve fontos részleteket tudtunk meg, mi újak, hogyan is zajlik majd a "zarándokút". Minden eltelt órát egy tábla segítségével követünk, illetve együtt, hangosan zengjük: "Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet.". F.B. közölte, hogy jövőre 72 órás felolvasás lesz, vagyis " jövőre majd tegnap indulunk", "Jó szerencsét helyett ezután Jó olvasást köszönünk", " a busz rendszámtáblája 0 38, sajnos nem 0 48, cseréjük ki..."

 "Ma este, szimbolikusan 18.48kor, Döblingben elkezdjük a visszaszámlálást az utolsó percben: 48!48!48!"

F.B. természetes és magával ragadó lelkesedését kellőképpen átérezhettük, bár nevettünk, nevettem én is, de valójában hihetetlen így szembesülni az élmény alapú tanításba vetett hitével, mely egy másodpercig sem erőltetett, egyszerűen kézen fog és vezet. Tisztelet érte.

Elindultunk Bécsbe, ahol már rossz idő fogadott minket. Elhaladtunk a legnevezetesebb, monumentális alkotások, nevezetességek mellett. Szinte mindenki ismerte ezeket, így én is, F.B. sem vitte túlzásba az idegenvezetést: " Balra néz......jobbra néz.....balra néz.....jobbra néz" - búgta finoman a mikrofonba. Hatalmas viharfelhő próbált bekebelezni minket. Tanár úr szavaival tudnám közvetíteni az időjárást..."Így nézett ki Széchenyi országa, valahol messze derengett némi fény". "Ilyen időben nem csak forradalmat lehet csinálni."  - Nos..igen - "Mindjárt kisüt a nap..lehet, hogy éjszaka világos lesz" - mosolygott huncutul, majd így folytatta: "Picike imádság kell csak" - mutatta két ujjával.

Csakhogy nem lett jobb idő, sőt. Jegeseső tette próbára buszunk szélvédőjét....F.B. ezt is frappánsan kommentálta, némi közjáték kíséretében:

"Jegeseső - Csaba {szárnysegéd}, kérem intézkedjen!" "Határon túl nincsen barátom!" - felelte Csaba. Erre F.B.: "Csaba, felhívom az anyukáját. Megvan a száma anyunak!" - hangzott fenyegetőn. Mire Csaba: "Nincs hatalma felettem...". F.B.:" Nem úgy ismerem."  - elhisszük tanár úr.

18 óra körül megérkeztünk Döblingbe, a hozzánk csatlakozott soproni társainkkal együtt az elmegyógyintézethez, ahol Széchényi élete utolsó éveit töltötte.

Rettentő hideg, jeges szél fújt, bár az eső elállt. Felsorakoztunk az emléktábla előtt, csupaszívvel fogadtuk osztrák barátunk koszorúját, magyarok általi tiszteletének kifejezését. Közvetlenül a felolvasás megkezdése előtt, elem- és utcalámpás sötétségben gitárkísérettel énekeltük el a Nemzeti Dal-t, a Himnuszt. 18 óra 48 percor Széchényi szövegek felolvasásával, a szombathelyi tévé és rádió személyes kíséretével, az óraszámláló tábla magasba tartásával elkezdődött maga a negyvennyolc órás felolvasás. "Éljen éljen éljen!"

Az ún. hangot, vagyis aki éppen olvasott néhány perc múlva "vittük fel a buszra", tehát az olvasó olvasás közben szállt fel a buszra. Vagyis innentől kezdve nem telt el szinte másodperc anélkül, hogy valaki ne olvasna. A buszon láncolvastunk, így érkeztünk meg  Eisenstadtba (Kismartonba), ahol megtekinthettük az Eszterházy kastélyt, majd Sopronba, a Bezerédj Amália Kollégiumba. Szakadt az eső. A buszról én vihettem be a hangot a kollégium egyik termébe. Mielőtt az éppenolvasó befejezné saját részét, felteszi kezét, jelezve, hogy nemsokára befejezi, valaki készüljön, vegye át. Így tettem én is. Javarészt akorabeli írók, költők kerültek a 48 órás palettára. Leginkább Márait, József Attilát, Weöres Sándort, Radnótit olvastam.

A 48 felolvasót többek között éjszakára beosztottuk, mert azért aludni mégiscsak kell, mégha három órát is. Csütörtökön reggel 7 óra körül keltem, már induláskor ásítoztam...Szóval én elvileg éjfélig voltam beosztva, vagyis leghamarabb éjfélkor feküdhettem le, foglalhattam el szobámat, Bogyival. Addig is kaptunk nagy szendvicset, teát, KÁVÉT! Éjfélkor Bogyival úgy indultunk "szobára", hogy ketten leszünk egy szobában. Ehhez képest két, már alvó csaj fogadott minket, igencsak "rosszarccal", ugyanis akaratlanul, de felkeltettük őket. Olyan "fogadtatásban" volt részünk, mely szót sem érdemel, csupán annyit, hogy Bogyival úgy döntöttünk, inkább 6-ig olvasunk, aztán 9-ig alszunk, a két csaj ugyanis akkor olvas fel....Hát nem volt semmi. Többek között felolvasásra került Petőfi Sándor: János vitéz című műve, melyet énekenként adtunk tovább. Cigizni le kellett menni a koli elé, ahova egy diktátor-portáson keresztül vezetett az út. Brrr....6 órakor olyan fáradt voltam, hogy nem gondoltam az elalvás sikerére...Ennek ellenére kivágott faként dőltem az ideiglenes ágyba, és már aludtam is. Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy 9.38kor ébredtem. Bogyi sajnos csak egyetlen órára tudta lehunyni szemét. Összeszedtük magunkat, megpróbáltam összerakni az arcom, nem éppen békés körülmények között...Aztán felcuccoltunka buszra, elmentünk boltba kajáért, és elindultunk Fertődre.

Tehát 2. nap

Fertőrákos, Páneurópai piknik-emlékhely, Vasfüggöny -> az idő esős volt, így méginkább elkapott egyfajta nyomasztó érzés, hogy csupán tizenakárhány évvel ezelőtt még szögesdrótok választottak el országot, családot, barátot, szerelmet...

Fertőd felé vettük az irányt - pontosabban a sofőr és a busz. Útközben F.B. tájékoztatott minket a további programról (hova megyünk, mit nézünk meg, miért, kik veszik át esetleg az olvasást...). Miközben szomjasan ittuk szavait, egy eltévedt mókust fedezett fel néhány "felolvasó": "Nézzétek! Mókus!" - természetesen mindenki matricaként tapadt az ablakra...F.B. pedig mondta, mondta, aztán miután csend lett, ugyanolyan feszültségmentes bársonyos hangon, mosolyogva így szólt: "Nagyon fontos dolgokat mondtam, miközben mókust néztünk..". Elnézést tanár úr... :)

Mindenesetre megérkeztünk Fertődre, ahol egy iskola menzájának meleg és egyetlen kínálatát tehettük korgó gyomrunkévá. A "menü": natúr szelet (Orbit-hús) meghatározhatatlan borsós raguszerűvel, köretnek íztelen-szagtalan félig főtt rizs. A hússzeletet kénytelen voltam elnevezni Orbit-szeletnek, meglehetős rágós állaga miatt. De azon túl, hogy mindenki felismerte ezen sajátságokat (elvégre is igazi menza kaja!), akkor és ott mindannyian hálásak voltunk a meleg és gyerekkori emlékeket felszínre hozó ételért. Köszönjük! - köszönjük!köszönjük!köszönjük!

Ebéd után séta az Esterházy-kastélyhoz, mely időre a helyi kisiskolások vették át az olvasást. Óh, az a kastély! Nem először jártam már ott és vezettek körbe, de megunhatatlan! Szinte teljes mértékben versailles-i mintára épült, ahogy a Kloss Schönbrunn, melyet néhány hónappal ezelőtt csodálhattam meg. Szóval nem tudok betelni a kastély csodáival, a személyes idegenvezető közölte titkos történetekkel és tudnivalókkal. De mielőtt elragadtattnám magam, tovább lépek, vissza a felolvasáshoz, mert végeláthatatlan pátosz övezné az alábbi kastély-sorokat...Még csak annyit, hogy felemelő volt úgy kastélyt járni, hogy olyan csoporttal lehettem, akik egytől egyig igazán értékelik az ott látottakat.

Nos utunk tovább Nagycenkre vezetett, ahol a Széchenyi-mauzólemban - egy öreg bácsika segédletével - láthattunk Széchenyi-koponyát, Manót (!), Széchenyi-múmiát...Rettentő izgalmas volt, szó szerint.

Végül szellemi túránk második napjának utolsó, egyben éjszakai helyszínére érkeztünk: Kőszeg. Irodalmi vonatkozás: Ottlik Géza - Iskola a határon című művének egyik helyszíne, F.B. szinte "testrésze" (agy-, szívalkatrésze):

"Hittel vallom, hogy kétfajta ember létezik: kőszegi és nem kőszegi." (F.B.)

 Először olvastunk a Jurisics-téren, ahol egy merőben álmodozó és fáradt felolvasó göndörtincses haját megkívánta a gyertyaláng...Felolvasónk viszont fáradt volt hozzá. Mindenesetre az eset felizgatta, mert a gyertyát eldobta és a lángralobbanást kissé idegesen eloltotta. Röpke fellobbanás volt, de annál életveszélyesebb. Nem is gondoltam volna, hogy egy békésen pislákoló nemtudnihányszormártott gyertyában ilyen hirtelen szenvedély lakozik...

Míg az éppen sorosak olvastak a helyi könyvtárban, néhány negyedéves (ötöd!) csaj társaságában vásároltunk némi szőlővért - pusztán a békés hortyogás végett, hiszen reggel 6-tól olvastunk, ami azt jelenti, hogy éjféltől akár aludhattunk is VOLNA... :p

Az "Iskola a határon" tulajdonképpen egy kórházszerű masszív épület, ahol a mai napig bizonyos hátrányos helyzetű diákok laknak, illetve tanulnak. Kissé megrémített minket a látvány, ahogy este 22 órakor vonultunk az elhagyatottnak, kísértetiesnek tűnő építmény felé. Mint egy horrorfilmben. Bemegyünk ártatlanul 48-an, de senki nem tér vissza....húúú brrrrrr

Egy külső épületrészben kaptunk szállást, tipikus "táboros" szobákkal - és fürdővel :( Még soha nem mostam mosdókagylóban hajat, ööö, ezután sem fogok.

Az olvasást a negyed(ötöd!)éves csajcsapat kezdte, természetesen Ottlik Géza regényével. Itt kapcsolódott hozzánk Katona tanár úr, a történelem tanszékről. Aztán jött a váltás, mi elmentünk zuhanyozni. Bogyival és két harmadéves lánnyal kerültem egy szobába, közülük az egyik (M.) nagyon hasonlított Ribizlire, a legkedvesebb barátnőmre. Szóval zuhanyzás, 22-kor áttipegtünk Bogyival a Szőlővér Klubba, szőlővért kortyolni, traccspartizni, miegymás. Mint régen, osztálykirándulásokon...1-1.30kor nem vágódtam ugyan az ágyba, hanem lefeküdtem, de valószínűleg a mélykóma állapotából keltem fel. A nagyobbik baj az, hogy ez reggel 6kor az arcomon is látszott...De megnyugodva ismertem fel a nyomtatott betűket a lapokon, de hogy milyen lapokon?...

kacsazsír

3. nap

9-9.30kor hagytuk el a Szombathely közúti táblát, útközben F.B. köszöntötte az utasokat, vázolta  a programot: "Látom, mindenki friss, üde és kívánatos! Míg bekapcsolódunk a helyi ünnepségbe, mindenki szabadon sétálhat - 100 méteres körzetben. Este, 18.48-kor jöhet a Totális Őrjöngés, erről a három napról természetesen művészfilm készül - OSCAR!Oscar!Oscar! Jövőre pedig a 72 órás felolvasáson találkozik újra a csapat. Frissen légy!" Eme üdítő szavakat enyhén szólva zombi fejjel hallgattam, mosás utáni gyűrött arcbőrrel...

Bekapcsolódtunk a helyi ünnepségbe, személy szerint én igyekeztem minél inkább el- és megbújni, különösen kissé hungaristának tűnő öltözetem miatt....Majd a Weöres Sándor-szobor következett. Itt már oly mértékű koffein-elvonási tüneteim voltak, hogy "szökést" alkalmaztam M. nevű "bűntársammal". Ártatlan sétának indult ugyan, de a következő helyszínre mentünk, a fősulis könyvtárba, ahol hazugságra kényszerültünk, miszerint ún. előfutárok vagyunk, akik előrendelik az enni-innivalót, elsősorban a KÁVÉT! - Tetszik tudni, mindenki nagyon fáradt, a tanár úr is, ezért fontos, hogy gondoskodni tudjunk a kávéról...Így aztán elsőként kaptunk finom meleg kávét, aztán a tanár úr meglátva kettőnket először összehúzta szemöldökét, de közöltük, hogy nekünk köszönhetően azonnalfogyasztható kávé, és némi ropogtatni való várja őket. - Tényleg?! Hát ez nagyszerű! Nagyon ügyesek lányok! - Most pirulnom kellene, de valóban friss kávé várt szinte mindenkit és az elvonási tünetek is enyhültek.

Önkéntes szendvicsgyártás után a megyei könyvtárba meneteltünk át, ahol kis csapatonként rendelhettünk a szemben lévő pizzériából ételt. A Szőlővér Klub-hoz ismételten csapódva rendeltem Bogyival hamburgert, melyet P.A. albérletéhez rendeltünk házhoz. Az albérletben megfáradva, de törve nem nézegettük P.A. fotóalbumait, részesei lehettünk tisztára válásának (nem félreérteni!), megkajáltuk a házhozszállítottakat, aztán ahelyett, hogy jóllakott óvodásként lefeküdtünk volna aludni, amíg anyu vagy apu értünk nem jön, összeszedtük magunkat és visszatértünk a "48 órás felolvasás Klub"-ba. Itt nekivágtunk a 48. órának és újralelkesedve, Sport-szelet-fa árnyékában vettük utunkat a kiindulási pont, a Széchenyi-emléktábla felé. Itt lassan bekebelezett minket a csillagos ég, de leginkább a felettünk magasodó templom toronyóráját lestük. Mécseseket gyújtottunk, és az utolsó 48 másodpercet együtt, hangosan számoltuk vissza. Totális Őrjöngés. F. B. közölte, hogy minden percet "negyvennyolc másodpercesítünk". Emléklapok átadása, gitárkísérettel Nemzeti dal, ill. Szózat. Meghatódás, felajzás, fojtott félelem (ki olvas? hol van a hang?). Néhányan a hirtelen izgatottságtól felfrissültünk, így a helyi kocsmába mentünk "ünnepelni", este 19 óra körül. Ott pedig már a diszkóról egyezkedtünk. Útközben kidőltünk, így még én sem tudhatom, kik meddig jutottak...

22 órakor értem vissza a koliszobámba, ahol üresség, magány, szívemben fájdalom ijesztett rám. No nem azért, mert nem volt energiám tovább "ünnepelni"....

Végszóként szeretném elmondani, hogy nem gondoltam volna, hogy ennyit jelenthet ez a néhány nap. Olyan társaságban lehettem, akikkel legalább egy közös pontunk volt. Pedig annyira sokféle ember jött. Mégis éreztem az értelmi, érzelmi szintet, hitet, mely szint elég magasan volt mérhető...A társaság nagy része közel áll az "én világom"-hoz, vagy legalábbis köztük nem érzem magam annyira másképpgondolkodónak. Hiszen kicsit ők is azok. De nem magyarázom tovább, majd legközelebb:) Egy kis vallási hangadás volt, mely három napra egyesült. Vallás, mely hisz a könyv, a betű, az olvasás erejében, a szabadságban és a szerelemben.

Köszönöm F.B.-nak, Bogyinak, Széchenyi-nek, a könyveknek, mindenkinek, aki ott volt, Istennek.

Anne, e-vel

Hahó kedves szájbertársak!

Vajon melyik természeti erő a nyerő? A minap ezen méláztam. Ugyanis vasárnap - pontosabban szombat estétől - a Szél süvítését voltam kénytelen hallgatni. Néhány négyzetméteres kis szobám ablakából figyeltem, hogyan dühöng Szél Úr. Voltaképpen akár szórakozásból is tehette...Egyfajta fricskaként, mint a Hóborc nevű szellem a Harry Potterben.

Tehát mindent vitt magával. A méltóságteljes fák nagyon haragosak lehettek, bár nem adták meg magukat. De hirtelen eltörpültek a szememben, ahogy láttam, miként tépázza, borzolja, csonkolja őméltóságukat Szél Úrfi. Kinek kacagása, ijesztgetése nemcsak visító, rémisztő süvítésében merült ki, hanem abban is, hogy néhol háztetőket, vasúti- és mindenféle vezetékeket szakított el. Szerencsére ezek közül csak a hangja volt, amit saját szememmel is láttam, de az is éppen elég volt.

A lakáshoz, melyben bentragadtam, egy kellemes erkély is tartozik, de az Úrfinak köszönhetően még oda sem tehettem ki a lábam. Arra az oldalra is néz egy ablak, ahonnan a szél fújt. Meg kell mondjam, nem a legjobb szigetelést tudhatja magáénak a lakás, ezért ez a bizonyos ablak majdnem megatta magát a mi "hóborcunknak". Hősiesen küzdött a viszontagsággal szemben, nagy nehezen élte csak túl. Próbáltam az ablak segítségére kelni többféleképpen is, de nem volt könnyű dolgom! Mindenesetre "felvettem a kesztyűt"...

Minél inkább figyeltem ezt a cseppet sem vicces "játékot", annál jobban meg voltam győződve arról, hogy az embereket is szanaszét fújta az utcáról. Szinte már láttam az ablakom előtt elrepülő embereket, én pedig integetek nekik...Ez viszont kitűnő kifogásként szolgálhatott arra, amiért nem voltam hajlandó kidugni az orrom a külvilágba.

Nos, ez volt rövid beszámolóm az egyik természeti erő, a Szél megmutatkozásáról.

Akár osztályozni is lehetne őket (tűz, víz, levegő, föld).

További történetek a folytatásban....

Boldog Új Évet kedves Cyber-társak!

Közel másfél hónap telt el legutóbbi irományom publikálása óta. Nos, ez idő alatt természetesen rengeteg megismételhetetlen jó és rossz élményben volt részem. Mindenesetre ezeket a későbbiekben részletezném - bár már van néhány pótolnivalóm e téren...

Ma vettem részt a második "nemhivatalos" gépjárművezetés oktatáson Verébbel (májláv). Ezelőtt is ültem már a kormány mögött, először kb. tíz évesen egy Trabantban, magamra hagyatva. Írisz bizalomból, vagy csak azért, mert egyszerűen túl "jókislánynak" hitt, a slusszkulcsot benthagyta. Természetesen éltem az akaratlanul felkínált lehetőséggel.... :) Végülis szerencsésen végződött a kis kaland.

Aztán egy rendőr próbálta feltárni előttem a vezetés rejtelmeit, kisebb-nagyobb sikerrel. Kijelenthetem - így három év távlatából -, hogy kiürült a fejem az indítás terén. Elvben megmaradt néhány dolog...(hol a kormány, a sebváltó, a pedálok - melyik mi?, index és ablakmosó valószínűsíthető helye...stb.).

Körülbelül egy héttel ezelőtt egy autós műsor alkalmával Veréb megemlítette, hogy szívesen lenne az "oktatóm"...-hűha ez érzékien hangzik;) Időnként szeretem hallgatni és közben nézni, amikor az autókról "mesél". Melyik milyen, mi mire jó, szerinte mi miért van stb. Eddig is volt némi elenyésző fogalmam az autókról, mely információhalmaz elég ahhoz, hogy felfogjam miről beszél, hogy lehessen velem beszélgetni ezekről, tehát kialakult véleményem volt e téren. Ha valamit nem értek, megkérdezem. Nem érzem cikinek (ó ezek a szlenges divatos szavak!), mert Veréb egyenrangúként kezel. Vagy nem is tudom. Nyilván legyezi a férfiasságát, ha magyarázhat, de - remélem - tudja, hogy értem is amit dumál:) . Ilyenkor, miközben beszél, olyan szenvedély, szeretet, áhítat (merci!) árad a szemeiből, azokból a csillogókból, kitágul az orrcimpája és mutogatva magyaráz. Teljesen átéli amit beszél. Azt hiszem, tisztelem érte, mert nem üresben beszél arról, amit a maciban ülve olvasott, vagy a tévében hallott. De megint kisiklottam kissé történetem síneiről....

Szóval felkínálta ezt a "lehetőséget" és azt gondoltam: miért is ne? Egyébként is csak a szűkös anyagiak hátráltatnak abban, hogy papírt is szerezzek a gépjármű betöréséről...

Első alkalommal (egy héttel ezelőtt) valójában nem tudtuk, hol lehet a városban olyan terep, ahol maximum egy bogarat üthetek el. Verébnek sem volt ötlete, a bevásárlóközpontok előtti parkolók sem voltak üresek. Ezért elvitt a temető mögötti jó hosszan betonozott - és igen elhagyatott! -, szinte nullforgalmú, ám egysávos titkosútra. Sötét volt, ráadásul már 20 óra is elmúlhatott. Több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel próbálkoztam a Mercedes 190E típusú csoda vezetőülésén, kanyarodásnál például hajszálon múlt, hogy nem fogtam (megint) oszlopot...De lélekjelenlétemnek köszönhetően - megúsztuk. Na jó. Veréb is segített. De néhány pillanatra megfagyott a vér az ereimben. Erősen hittem, hogy NEM MEHETÜNK NEKI AZ OSZLOPNAK, bármi legyen is. Azonban a kis konfliktus után feleszméltem, hogy milyen kevés kellett az ütközéshez. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha az én hibámból ismét lesérül a kicsi-kocsi.

Ma viszont egészen ügyes voltam azt hiszem. Először is Veréb felfedte előttem az első nagy titkot, ami a sikeres indulás kulcsa: SIK. Vagyis: Sebesség, Irányjelzés, Kézifék. Nem semmi! Na jó, az elején kissé felcseréltem az egyébként szigorú sorrendet, de aztán belejöttem. Sőt! Hármas sebességben is mentem! Nagggggyon félelmetesen izgalmas volt! Élveztem is, meg nem is. Nem fogtam majdnem oszlopot. Messze nem volt hibátlan az "oktatóóra", de mindenképpen haladás az előzőhöz képest.

Bár lehet, hogy rossz időpontot választottunk, mert Veréb néhány napja feszült és emiatt velem sem a türelmes fekete-öves oktatót játszotta el. Többízben is felemelte a hangját valami hülyeség miatt, miközben "vezettem" és igyekeztem megfelelni. Főképp neki. Nem érti-érzi, hogy nekem ez egyszerre sok információ és mégcsak másodszor próbálkozom. Lehet, hogy elmondta már ötször, hogy SIK, de nyolcszor kell elmondania ahhoz, hogy megjegyezzem. Viszont ő már a harmadiknál bepipult. Ennek köszönhetően teljesen összezavarodtam és már semmit nem értve táncolt a lábam egyik pedálról a másikra. Szegény Veréb magyarázta az elméleti dolgokat valami fogaskerekekről, de nem tudtam odafigyelni, mert sajnos csak a tettek érdekeltek. Nyilván lényeges, hogy elméletben értsem meg először, én azonban fordítva képzeltem el....

Tehát mindketten idegesen kántáltuk a másiknak a saját igazunkat. A gyomrom olyan kicsi volt, mint egy anorexiásnak a halála előtt. Így aztán az a bizonyos hülye SIK is más értelmet nyert számomra. Például: SIK-ideg, SIK-hülye, Seggfej Idegbeteg Köcsög, meg hasonlók. Végülis túlságosan az apja oktató-bőrébe bújt - azt hiszem. Aki biztosan jól csinálta a dolgát, csakhogy én "ennsörli" vagyok, ő pedig a "veréb". Aztán elment a kedvem az egésztől és már nem akartam, hogy beleszóljon, magyarázzon, hozzám szóljon. Segghülyének éreztem magam, akivel csak kiabálni lehet, mint valami félbolond hisztérikával. Mindegy. A zavaró körülményeket leszámítva tetszett a dolog.

Persze hogy találkoztam szembejövő kocsikkal, sportemberekkel, kutyával, mögöttem ólálkodó autókkal, futókkal. NEKIK MIÉRT PONT MOST JUTOTT ESZÜKBE ERRE JÖNNI AMIKOR ÉN ÉPPEN VEZETNI SZERETNÉK MEGTANULNI? - gondoltam, mikor a ködből lassan - vagy gyorsan - kirajzolódó alakok és formák láttán bepánikoltam. Legközelebb táblát teszek ki az út két végére, hogy "miss bennet vezet, kérem ne zavarják!" - vagy ilyesmi. Lehet ilyet? Veréb időnként feltett olyan kérdéseket, mint: -Mit tennél akkor, ha éppen nem tudsz elindulni és mögötted már áll a sor? - Jaj hát mit tennék. Mit. Integetnék, hogy kerüljenek ki nyugodtan, ne aggódjanak, nemsokára én is megyek...ha követem a SIK-et. Vagy mit. Mondanom se kell, hogy Verébnek nem tetszett ez a spinédzseres szőke válasz. Azzal védekeztem, hogy most nem áll mögöttünk senki és semmi....Most mit mondtam volna. Nem?...

Örülök, mert annak ellenére, hogy saját önbecsülésemmel hadilábon állok, észrevettem a fejlődést. Na persze tudom, nem vagyok hülyegyerek, mégis jó érezni az eredményét:)

Köszönet Verébnek!

Asszem ennyit akartam "publikálni".

Elfáradtam, tollam félrerakom, beszámolóm folytatom...de nem ma.

Jó éjszakát.

Anne, e-vel

Jó estét szájbertársak!

Ma is a már javában szuszogó szobatársam és erőlködő olvasólámpám fényénél, a kockás plédtől remélve melegséget jutottam el a "blogozásig". Későre jár, főleg hogy holnap 6.30kor kelnem kell.

Ma szomorú hangulatomat Holle anyó próbálta "felrázni". Sikerült is neki, mivel - szűk szemekkel ugyan - reggel hét óra körül kinéztem az ablakon és láttam: megrázta hatalmas dunyháját! Nem lett rögtön jobb kedvem, de pár másodperc erejéig csak a látvány volt a fejemben. Semmi más.

Ma (mármint kedden, nov. 27.) csak délután négykor volt egy szemináriumom. Csillag fél nyolckor lelépett suliba, de megbeszéltük, hogy tízkor hazajön és járunk egyet a városban. Két és fél óra nekem arra volt elég, hogy külsőleg és belsőleg összeszedjem magam, míg ő (Csillag) két órán vett részt. Szóval elfogadható szintre hoztam magam - legalábbis külsőleg. Megérkezett, evett, majd gatyába rázott (...mint szódás a lovát...), hogy fejezzem be az önsajnálatot és mások hibáztatását a saját hiányosságaim miatt, inkább tegyek azért, hogy például legyen diplomám. Ne pedig azzal foglalkozzak, hogy ki és miért akadályoz engem, meg szidjam a német tanszéket.

Igaza van, bár a német tanszéket csak szidni lehet, de akkor is ez van, ezt kell elfogadni, túl kell lépni. Csak ez nem megy olyan könnyen, ha az embert már öt éve nem engedik előrehaladni, bárhogy tesz is érte. Ezért aztán belefárad, leereszt és nyilván egyszerűbb megoldás nem bemenni órára, mint kézzel lábbal összehozni valamit. Ez nálam kissé bonyolult ügy, erről máskor.

Szóval kimentünk a Főtérre, ugyanis a karácsonyi árusok már kínálgatják portékájukat, a vásár megnyitotta csábító kapuit. Nagyon hangulatos. Csillaggal az összes árus faházikóját "meglátogattuk". Közösen megegyeztünk, hogy kinek mit vegyen. Vásárolt néhány ajándékot és kiegészítőt, viszont az én fejemben a saját problémáimon kívül nem volt semmi. Erre akkor és ott jöttem rá, anélkül hogy Csillag észrevette volna.

Aztán nyugodt, békés hangulatban visszamentünk ebédelni. Ő délután kettőre elszaladt órára, nekem még volt egy kis időm. Csak tébláboltam, dühöngtem, hogy anyu nem veszi fel a telefont, tesóm hülye, nem kapok sms-t senkitől. Mindenbe belekezdtem és ismét - mint már annyiszor - elvesztem a részletekben. Azon vettem észre magam, hogy mennem kell hajat mosni, készülődni. Az indulás előtti kapkodással kitöltött pillanatokban sanyika (telefonom) elkezdett "énekelni". Anyu. Végre reagált az elmulasztott 23 nem fogadott hívására. Ezzel elrohantam német irodalom szemináriumomra.

Thomas Mann: A varázshegy című művének filmadaptációját néztük, folytattuk.

Tűzhajú kezét megkérte Hé Arnold! - na szép! - gondoltam. Úgy látszik valaki kiszemelt engem odafönn és poénkodni támadt kedve...Kár hogy én nem találom viccesnek.

Óra alatt is egyre-másra járt az agyam, kattogtak a kerekek. Nem nyikorogtak.

Rövidre zárva, az estém - ha könnyek árán is - végülis békésebben végződött, mint tegnap. Maradjunk ennyiben.

Későre jár és Mr. Darcy (laptopom) is fáradt már.

Nyugovóra térek.

Békés éjszakát mindenkinek!

Anne, e-vel

Sziasztok szájbertársak!

Lassan ennek a napnak is vége lesz - éppen ideje. Óh a koleszos élet!

Helyzetjelentés:

Kisfaludy utca 17., első emelet, 104-es max 5 négyzetméteres csúcslakosztály. Alvó szobatárs, pislákoló olvasólámpa, mely mellett ágyban fekve pötyögök. Mellettem pihen a Biblia, Mackó Úr, Ormi. Rajtam a takaró, azon egy kockás kolis pléd. Fűtés csak akkor van, ha a négy emeletes, 38 férőhelyes kollégium negyedik emeleti konyhájában kinyitják az ablakot és becsukják az ajtót. Így lesz a negyediken 40, az első emeleten pedig talán 20 fok. A negyediken van a termosztát. Állítólag. És csak így érzékeli a hidegünket az elsőről. Szerintem most zárva lehetnek az ablakok, mert igen hideg van - vagy valaki fent eszik a konyhában. Sebaj. 5 év alatt már sikerült elfogadnom. Van egy hűtőnk, és egy tévénk is, melynek képernyője kisebb, mint egy laptop-é. Valamint egy akasztós szekrény, egy íróasztal és egy éjjeli kisszekrény. De megfér itt egy összecsukott ruhaszárító, egy leamortizált állólámpa - fogasként, egy árva székkel. A kissé szűkös teret a végtelen képzelőerőmön és szobatársam lágy szuszogásán kívül - ja és ne felejtsem gépem ventillátorát sem -, szóval ezeken kívül kitölti a teret a földön heverő könyv-füzethalmazom. Mindezt havi 11 ezerért. De ennyit megér a nyugalmam. Nyilván máshol, másoknak rosszabb körülményeik vannak akár több pénzért. Viszont nem mondhatnám, hogy panaszódára nyílott volna szám.

Immár ötödik éve élek itt, amióta ez az apró épület bankból kollégiummá minősült. Sosem felejtem el beköltözésem napját. Zsugori gyomorral, egy guruló bőrönddel, anyukámmal és annak testvérével próbáltuk a címet megtalálni. Nagy nehezen sikerült, ugyanis kiderült, hogy egy bank épülete rejti magában leendő szobámat és annak minden fel nem fedezett titkát. Frissen lett átalakítva. Bankból kollégiummá. Frissen festett falak, vadonatúj, keményfekvésű ágyak, a bútordarabok legtöbbjét a bank hagyta itt. Koedukált kollégium, koedukált fürdővel. Két ill. háromágyas szobák. Némelyik kisebb, némelyik nagyobb.

Az első két évben egyetlen szobatárssal, egyben csoporttárssal éltem együtt, ugyanabban a szobában. Harmadévesen sajnos már nem ítélték - szépen fogalmazva - szociálisan rászorultnak egy kollégiumi férőhelyre. Rettentő volt, mikor megtudtuk, együttélésünknek ezennel vége. Az egész nyarat végigszorongtam, vajon milyen lakó-élet-szobatársat sodor elém az élet, hiszen két év alatt hozzánőttem, megszoktam, elfogadtam egyet. Hát később kiderült, hogy nem hiába féltem. De erről majd legközelebb.

Szóval harmadévesen még mindig ugyanabban a szobában éltem - mással. Viszont belekényszerített egy olyan szituációba, amely megkövetelte, hogy én pakoljak össze és két nap alatt keressek kolin belül egy üres ágyat. Lett. Tehát harmadév második félévét, ill. negyedévem első felét töltöttem egy harmadik emeleti háromágyasban. Tehát két teljesen vadidegen embert kellett elviselnem. Mára már kiderült, hogy kettejük közül egyiküket - és ebben egyre biztosabb vagyok - az isteni Gondviselés küldte életem rögös útjára.

Tehát negyedév második felének kezdetén ismét költözésre ítéltettem, de velem tartott a két szobatárs közül a bűntelen és tiszta. Ennek miértjét szintén legközelebb részletezném. Neve jelentése után, Csillagnak nevezem a továbbiakban. Így aztán Csillaggal együtt haszontalan próbálkozások után "kaptunk" - nagy kegyesen! - egy első emeleti szobát, melyet jelenleg is teljes szívünkkel és lelkünkkel kitöltünk. E szoba talán a legkisebb az egész kollégiumban. Furcsa mód közvetlen szomszédságban áll azzal a szobával, melyben majdnem három évig hajthattam nyugovóra fejem. Nos igen. Semmi sem történik véletlenül. Hogy miért mondom ezt? Majd holnap azt is elmesélem.

Ennyit a vándoréveim eddigi öt évéről. Mára búcsúzom, van mit kipihennem.

Mindenkinek szép álmokat.

Anne, e-vel

Először is köszöntök minden szájbertársat!

A mai nappal regisztráltam - pontosabban átregisztráltam erre az oldalra, bízva abban, hogy ez az oldal - és az irományaim "nem tűnnek el". Ugyanis eddig egy másik oldalon rögzítettem időnként érzelmileg túlfűtött gondolataimat. Aztán egyik napról a másikra: az oldal eltűnt. Egyszerűen semmi más nem jön be, mint egy statisztikai felmérés.

Ezért döntöttem úgy, hogy inkább regisztrálok máshova. Mivel soha nem szűnő késztetést érzek gondolataim "kiírására". Egyszerűen kiírom magamból. Kézzel írt naplót is vezetek immár 13 éve, mely - úgy tervezem - alapja lesz a könyvemnek.

Ugyanis ezen dolgozom. Nem életrajzi könyvről van szó, valami egészen másról. Egyelőre gondolatáramlatok összessége. Majd úgyis kiforrja magát. Ennyit erről.

  Tegnap a következő szavakkal a fejemben próbáltam nyugovóra térni:

Sír, jégverem, halál, temetés,
Gyenge szívemben éles-dermedt kés.
Könny, keserv, régi halott szavak,
Fájó, örök, reménytelen gondolat.
Monotonitás, árvaság, magány,
Szemem bogara mindig halovány.
Agyamban üresség, a falon feszület

Ilyenkor általában könnyek között dühöngök. Ha egyedül vagyok a koleszban, akkor sanyikát (telefonomat) "büntetem" . Viszont tegnap nem ez történt. Dacosan próbáltam uralkodni magamon, mégcsak nem is sírtam. Megintcsak alig várom, hogy két hét után végre hazautazzak az én földi angyalkámhoz, mamikámhoz, aki ápolgatja szabdalt lelkemet. A Gladiátorra aludtam el, mint már oly sokszor.

Tovább álmodozom arról, hogy létezik egy olyan férfi, mint Maximus. Aki rám vár.

Igen, alapvetően álmodozó típus vagyok és van egy álomvilágom, ahova - egyre gyakrabban - menekülhetek. Régi énem már elveszett. Pontosabban elrabolta, kitépte belőlem valaki. De csírája még megmaradt. Újra próbálom építgetni az én kis álomvilágomat, melyet már nem hagyok lerombolni. Időnként megcsonkítják ugyan, de erős talpköveken áll.

Hiszen mindenkinek vannak álmai a szebbről, a jobbról. És itt most nem anyagi-tárgyi dolgokra gondolok. A boldogságról. Viszont vigyázni kell arra, hogy a vágyódást, álmodozást a szebbről-jobbról ne vigyük túlzásba. Mert a végén arra ébredünk, hogy az élet elment mellettünk, mi pedig mást sem csináltunk, csak vágyódtunk. És elfelejtettünk boldognak lenni, élni.

Egyszerűen csak fel kell ismerni. Szerintem tévhit, miszerint "minden rosszban van valami jó". Az csupán vígasztaló melléktényező. Ha valami igazán rossz éri az embert, akkor nem lehet megtalálni a jót. Legfeljebb egy kicsit később, mikor már elindult a megemésztés folyamata. Ha az ember tudja mit érdemel, saját bennerejlő kincsei alapján, akkor szerintem igenis tartsa magát ahhoz. Ne legyen megalkuvó, csak azért, mert fél a jövőtől.

Persze az élet virágos mező - tele csapdákkal. Mindenki belelép. Ahogy én is - jópárszor. Sőt akkor is, ha sejtjük, hol van a csapda. Talán próbatételként, hogy "úgyis kimászom belőle". Mert szerintem némelyik csapda szinte vonzz magához. Mi pedig a naiv kíváncsiságtól vezérelve belelépünk, vagy beleesünk. Vagy kimászunk, vagy ott maradunk, vagy próbálunk kimászni, aztán feladjuk és ahogy telik az idő, már el is felejtünk felfelé nézni, hogy újra próbálkozzunk.

Igazából talán nagyzoló, vagy bátor szavak ezek egy 24 éves szájából (ujjaiból), de a koromhoz képest elmondhatom, hogy több csapdából másztam ki mint más akár 40 év alatt. A baj csak az, hogy mindegyik csapda felsértett, megszabdalt kicsit - vagy nagyon.

Jelenleg a kimászás fázisában vagyok egyből. Még nem tudom, sikerül-e. Nem tudom, ki akarok-e mászni. Pedig elméletileg ki kellene. De gyakorlatban....

Most búcsúzom, majd jelentkezem.

Anne, e-vel